Egy 600 éves olasz dal rendkívül csúnya magyar mondatot tartalmaz, ráadásul többször is

A magyar nyelv meglepő stabilitását mutatja, hogy a középkori szövegek olvasásakor sok kifejezés ma is könnyen érthető. Ha egy időgéppel visszakerülnénk a 14. századi Budára, gyorsan ráállnánk a korabeli magyar nyelv megértésére. Azonban nem árt óvatosnak lenni, hiszen a káromkodások és szitkok sem mai találmányok, hanem mélyen gyökereznek a nyelvünkben.

A Nyelvésztelen Blog írta arról, hogy a magyar katonák szókimondása már a 14. századi krónikákban is jellemző volt. Az 1355-ös zürichi ütközet során II. Habsburg Albert magyar lovasíjászai olyan velős csatakiáltásokat eresztettek meg, hogy a nyugati krónikás szó szerint lejegyezte: "Veszteg kurv@nőfia sz@ros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket!" Ez a példamondat nemcsak a magyar hadak hevességét, hanem a káromkodások évszázados jelenlétét is bizonyítja.

A trágárság gyökerei mélyre nyúlnak. Például a „zar” (sz@ros) kifejezés finnugor örökségünk része, és már a 12. századi iratokban is megjelenik. A „kurv@” szó szláv eredetű, de egyesek szerint a magyaroktól terjedhetett el a környező nyelvekben. A „b@sz” igénk ótörök eredetű, eredeti jelentése „nyomás” volt, míg a „f@sz” finnugor eredete valószínűsíthető.

Egy reneszánsz zenében is felbukkan a magyar trágárság

Orlandus Lassus, a reneszánsz korszak egyik legnagyobb zeneszerzője, egy latin nyelvű motettájában megörökített egy magyar káromkodást: „Bestia curv@fia”, azaz „Bestia kurv@fia!” Ez a kifejezés visszavezethető a középkori magyar „anyázás” egyik formájára, amikor a szitokszó egybeolvadt a jelzővel.

Bestia curvafia pulices, proch, Posonienses

Progenies pungunt. Bestia curvafia!

Persimiles peditum passum proterva pediclis

Praefocanda pigra. Bestia curvafia!

Perlustrat pectus, poplites, pellesque politas

Propugnat passim. Bestia curvafia!

Pellantur pulices pelagus perdatque pediclos

Profundum pastos. Bestia curvafia!

 

A késői reneszánsz zene legnagyobb európai mestere egy személyes élménye nyomán tehát megzenésített és ezzel halhatatlanná tett egy magyar káromkodást.

A magyar káromkodások formája az évszázadok során sokat változott

Míg a középkorban egyetlen szóban sűrítették a szidalmat (pl. kurvanőfia), addig ma inkább felszólító mondatokban használjuk, például: „B...d meg!” A trágár szókincs bővülésével eufemizmusok is kialakultak, így született az olyan enyhébb kifejezés is, mint az „A teremburáját!”, amely eredetileg valószínűleg „(B...om) a teremtő urát!” lehetett.

Rotenburgi János 1420 körül készített magyar szószedete is árulkodik arról, hogy a korszak nem volt mentes a szókimondó kifejezésektől. A német deák egyik első rögzített magyar kifejezése egy bordélyházi párbeszéd, mely így szól:

-         Hol vret (Hol urad?)

-         Bassnement (B…ni ment.)

 

Illetve elhangzik a szövegben a nagy kérdés is: az „Ackarode fasot” (Akarod-e f.szot?).

A blogcikk szerzője szerint tehát nem kerteltek eleink, ugyanakkor nem is indulatból hangozhattak el ezek a mondatok. A kor megítélése szerint nem beszéltek ők csúnyán, csak éppen szerették néven nevezni a dolgokat.