Bevittem egy hajléktalant a volt munkahelyemre, hogy megmelegítsük az ételét, a régi főnököm őrjöngve akart kidobni minkettőnket

A hétvégén Budapesten jártam a feleségemmel, színházban voltunk és néhány régi ismerősünkkel is találkoztunk. Elmentünk ebédelni egy jó kis csárdába, ahol aztán akkora kétszemélyes tálat kaptunk, hogy még négy ember is vígan jóllakott volna belőle. Természetesen elcsomagoltattuk, azonban a szállodai szobába nem vihettük fel.

Mondtam a feleségemnek, hogy akkor öltözzünk át, menjünk el a karácsonyi vásárba, aztán a megmaradt ételt odaadjuk majd egy hajléktalannak. Egyébként nagyon sok finomság volt még benne: flekken, cordon bleu, csülök, rántott sajt, krumplival és rizzsel, szóval egy hajléktalan ember számára ez egy két napi ebédmennyiség.

Ahogy mentünk a vásár felé, a Váci utcában belebotlottunk egy hajléktalan férfiba, aki éppen a bernáthegyi kutyájával felezett meg egy bejglit. Odamentünk hozzá, kedvesen megszólítottuk, és mondtuk neki, hogy szeretnénk nekik adni az ételt. Mondtuk neki, hogy rendes étteremből van, sokfajta hús és köret van benne. Nagyon örült neki. Kérdeztem tőle, hogy van-e esetleg olyan hely, ahol megmelegítik neki. Mondta, hogy nem, mert mindenhonnan rögtön kiutasítják.

Hát én meg elvittem a régi munkahelyemre.

Amíg Budapesten laktunk, onnan nem messze dolgoztam egy kávézóban felszolgálóként, mondtam a férfinak, hogy akkor jöjjenek velünk, elviszem őket a kávézóba, és ott meg fogják neki melegíteni. Be is mentünk, az egyik felszolgáló rögtön odaugrott, hogy kutyával sajnos nem lehet bejönni.

Mondtam neki, hogy régen én is ott dolgoztam, és igazából csak meg szeretnénk őket kérni, hogy melegítsék meg a férfinak az ebédjét; meg esetleg ha tudnak egy kis vizet adni a kutyusnak, azt is megköszönnénk. A felszolgáló ránézett a hajléktalanra, és elmosolyodott.

Hátravitte megmelegíttetni az ételt, aztán megkérdezte tőlünk, hogy iszunk-e valamit. A hajléktalan férfit meghívtuk egy forralt borra, a kutyusnak pedig hoztak vizet. A felszolgáló volt olyan kedves, hogy az ételhez hozott evőeszközt is, és mondta, hogy nyugodtan egye meg itt bent a melegben. (Egyébként egy fontos információt nem mondtam, hogy ebben a kávézóban kora délután nincsenek jóformán vendégek, csak reggel és estefelé, szóval még csak nem is az, hogy bárkit is zavart volna a hajléktalan barátunk.)

Aztán egyszer csak betoppant a régi főnököm.

Ő róla azt kell tudni, hogy se kutyája, se macskája, egy végtelenül elviselhetetlen ember, aki minden egyes nap bejön a kávézójába, leül, és figyeli a dolgozói minden mozdulatát. Mikor ott dolgoztam, akkor is sokszor fordult elő, hogy indokolatlanul beszólt nekünk, kritizált minket.

Most is megjelent, és egyből kiszúrt minket. Először a felszolgálóval kezdett el kiabálni, hogy miért engedett be egy hajléktalant a kutyájával, aztán odajött hozzánk, és felszólított minket, hogy azonnal távozzunk.

Felálltam, köszöntem neki, emlékeztettem rá, hogy ki vagyok, és mondtam neki, hogy megisszuk az italunkat, aztán már itt sem vagyunk. Elkezdett őrjöngeni, hogy ez egy tiszta, rendes hely, nem egy sarki kocsma, ahová csak úgy bemehet bárki, és nem kutyabarát hely. Mondtam neki, hogy állítsa le magát, mert csak saját magát és a helyet járatja le. Csak mondta, mondta, hőbörgött, aztán odajött a felszolgáló srác, és a főnöke előtt elnézést kért az ő viselkedése miatt, majd hozzátette, hogy a forralt borokra a vendégei voltunk.

Megköszöntük neki, kértünk három elviteles poharat, átöntöttük a borokat, aztán kimentünk a kávézóból. A régi főnökömben nem csalódtam, ugyanolyan undorító ember, mint évekkel ezelőtt. A hajléktalan férfi viszont nagyon hálás volt nekünk, és mikor elköszöntünk tőle, megrázta a kezemet, és nagyon boldog karácsonyt kívánt nekünk.

Én azért adtam neki még egy kis pénzt, hogy segítsek neki és a kutyusnak.