A Netflix pszichológiai thrillere darabokra szedi, amit a bizalomról hittünk, Harlan Coben ismét túl messzire ment

Van az a pillanat, amikor egyetlen apró részlet elég ahhoz, hogy minden, amit biztosnak hittünk, darabokra hulljon. Az Egyetlen pillantás pontosan erre az érzésre épít: arra a nyugtalanító felismerésre, amikor rájössz, hogy az életed egyik alappillére talán soha nem is az volt, aminek láttad.

Ez a minisorozat nem siet. Nem robban azonnal. Helyette lassan szivárog be a bőr alá, és mire észbe kapsz, már rég magával rántott. Nem véletlen, hogy sokan egy huzamban végignézték, mert egyszerűen lehetetlen félbehagyni ott, ahol már kérdések sokasága tornyosul.

Egy fotó, ami mindent elindít és egyetlen pillantás, ami mindent felborít

A történet középpontjában Greta áll, akinek látszólag rendezett élete egy régi fénykép miatt kezd szétesni. A képen ott van a férje, mellette több ismeretlen ember, az egyik arc pedig át van húzva. Nincs mellé magyarázat, nem jött külön fenyegetés, csak egy néma jel, ami annál hangosabban visszhangzik.

Amikor a férje eltűnik, Greta ráébred: ez nem véletlen. A keresés során pedig egyre világosabbá válik, hogy az ügy messze túlmutat a jelenen. A nyomok visszavezetnek a nő múltjához, egy régi traumához, amelyet eddig sikerült mélyre temetnie vagy legalábbis ezt hitte.

Az Egyetlen pillantás ereje abban rejlik, hogy nem elégszik meg azzal, hogy rejtélyeket kínál. Folyamatosan kérdez: mennyire ismerjük igazán azt, akivel együtt élünk? És önmagunkat?

Ez a sorozat tudatosan játszik több műfaj határán. Netflix-produkcióként pontosan érzi a tempót, pszichológiai drámaként a szereplők belső töréseire fókuszál, krimiként pedig folyamatos nyomás alatt tartja a nézőt. Harlan Coben kézjegye egyértelmű: titkokkal teli múlt, félrevezető nyomok és olyan fordulatok, amelyek rendre felülírják az addigi igazságokat. A történet Lengyelországban játszódik, amely nem puszta díszlet: a rideg városi terek, a zárt közösségek és a kimondatlan feszültségek egy olyan közeget teremtenek, ahol senkiről sem lehet biztosan tudni, mit rejteget és ahol a rejtély legalább annyira szól emberi kapcsolatok széthullásáról, mint magáról a bűnről.

Megosztó, de nehéz elengedni

A kritikai visszhang vegyes, és ezt a sorozat sem próbálja leplezni. Vannak, akik a feszes alapötletet, az intenzív hangulatot és a főszereplő játékát emelik ki, mások szerint a történet időnként túlbonyolított, a tempó ingadozik, és akadnak nehezen hihető döntések is.

A nézői hozzászólások azonban árnyalják a képet. Egy pozitív vélemény szerint:

„Érdemes megnézni. Nagyon élveztem ezt a minisorozatot, nem akartam elaludni, csak hogy tovább nézhessem. A színészek nagyon jól játszanak, összességében remek darálós élmény volt.”

Ugyanakkor ugyanaz a néző kritikát is megfogalmazott:

„A tengerparti jelenetek kissé túlértékeltek voltak, és talán nem is lett volna szükség rájuk ilyen gyakran. Kicsit olcsónak és klisésnek hatottak.”

Egy másik hozzászóló kifejezetten megvédte a sorozat stílusát:

„Remek és feszült sorozat. Mindig furcsának találom, amikor azok panaszkodnak, akik amúgy sem néznek külföldi filmeket vagy sorozatokat.”

Majd így folytatta:

„A külföldi történetek egyszerűen nem nekik valók, de akkor ne várjanak amerikai sztorit vagy tempót. Nagyon jó történet és színészi játék.”

A véleményekből jól látszik, miért megosztó az Egyetlen pillantás: aki amerikai sablonokat keres, könnyen csalódhat, aki viszont nyitott egy európai ritmusú, lélektani hangsúlyokra építő történetre, azt könnyen magával ragadja.

Egy pillantás, ami után nincs visszaút

Az Egyetlen pillantás nem ígér könnyű élményt. Inkább azt vállalja, hogy kényelmetlen kérdéseket tesz fel, és olyan érzelmi terepre visz, ahonnan nem biztos, hogy változatlanul térsz vissza.

Ez az a sorozat, amely után az ember ösztönösen ránéz a saját életére, és felteszi magának a kérdést: vajon én tényleg mindent tudok? És ha nem, biztos, hogy akarom az igazságot?

Az alábbi videóban az Egyetlen pillantás előzetese látható: 

Forrás: IMDb