Elképesztő titok derült ki a Kincskereső kisködmönről, teljesen más, mint ahogy emlékeztünk rá

A Kincskereső kisködmön egyszerre mese és valóság, egy gyermek szemével látott világ, amelyben a szegénység nyomasztó terhe mégsem oltja ki a szeretet fényét.

Ferkó (Szűcs Gábor) családja nem rendelkezik sokkal: beteg kishúgát óvják, apja (Haumann Péter) foltozószűcsként dolgozik, anyja szelíden próbálja egyben tartani a házat és a lelket. A nyomorúságban Ferkó számára a képzelet válik menedékké, ahol tündérek, markolábok és kincsek teszik színesebbé a rideg hétköznapokat. Apja varr neki egy kisködmönt, amelybe – ahogy a gyerek hiszi – beköltözik a magyar tündér. De valójában nem a ruhadarab csodája, hanem a szeretet tölti meg varázslattal.

Móra Ferenc regényében, amely 1918-ban, az első világháború vége felé jelent meg, a mesék világa nem puszta szórakoztatás: az író mágikus realizmusa ablak a szegények számára egy gazdagabb, reménytelibb világba. A gyermek fejlődéstörténete arról szól, hogyan tanulja meg, hogy a csodák ugyan nem szó szerinti varázslatok, de a gondoskodás, az önzetlenség és a szeretet által valódi értéket nyer minden tárgy és kapcsolat. A regény szomorkásan szép üzenete éppen ezért időtlen: a becsület, a jóság, a környezetünk és egymás megbecsülése jelentik az igazi kincset.

Szemes Mihály filmje érzékenyen ragadja meg ezt a történetet, bár saját korlátai is vannak. A rendező gyermekszínészekkel, egyszerű képekkel dolgozik, és a hangsúlyt nem a csodák ábrázolására, hanem a gyermeki lelkiismeret fejlődésére helyezi. Így lesz a film középpontjában egy kisfiú útja: a játékaira féltékeny, beteg barátját kirekesztő gyermek lassan eljut a feltétel nélküli odaadásig és önfeláldozásig. Móra mágikus realizmusa ugyan nem elevenedik meg a vásznon – Szemes inkább felnőtt szemmel tekint vissza a gyermeki világra –, ám éppen ez adja az adaptáció különös melankóliáját. A varázslat itt belül, a szívben születik meg, nem a képernyőn.

Szemes Mihály számára a Kincskereső kisködmön filmre vitele régi álom volt.

Az a rendezőgeneráció tagja volt, amelyet a második világháború kettétört: a háború után, az államosított filmgyártásban a nulláról kellett újra felkapaszkodnia. Bár tehetsége korán megmutatkozott – első rövidfilmje, a Szánkó (Móra novellája nyomán, feleségével, Szemes Marianne-nal készítve) díjakat nyert a velencei gyermekfilmfesztiválon –, mégis sokáig háttérbe szorult.

A Dani című nagyjátékfilmje bizonyította, hogy képes érzékenyen szólni a gyermekek világáról, de a Kincskereső kisködmönhöz csak sok év küzdelem után juthatott el. 1959-ben már meg akarta filmesíteni a regényt, de az ’56 utáni időkben erre esély sem volt. Csak 1967-ben, egy televíziós sorozat forgatókönyvírójaként dolgozhatott rajta, ám a rendezést Katkics Ilonára bízták. Végül a hetvenes években vált valóra álma, felesége forgatókönyvéből készíthette el a mozifilmet, amelynek hőse már nem Gergő, hanem Ferkó lett – ezzel is hangsúlyozva az önéletrajzi ihletés személyességét.

A film a hetvenes évek közönségéhez igazította a hangsúlyokat: a kenyér fontossága, a szegénység rideg valósága erőteljesebb lett, hiszen a nézők már nem emlékezhettek személyesen a háború utáni nélkülözésre. Ezért is vált a film egyszerre mesévé és dokumentummá: egy darab magyar múltat idéz, miközben egyetemes üzenetet közvetít. Szemes Mihály számára ez a film élete fő műve lett – és tragikusan az utolsó is. Betegen, 57 évesen önkezével vetett véget életének. A Kincskereső kisködmön így nem csupán egy irodalmi adaptáció, hanem egy alkotói pálya záróakkordja, tele személyes érzelemmel és búcsúval.

A főszereplő Szűcs Gábor felnőttként is a színészetnél maradt, színházakban rendezett is, ami azt mutatja, hogy a filmben való szereplése nem pillanatnyi kaland volt, hanem életút meghatározó kezdete.

A magyar film történetében a Kincskereső kisködmön nem számít klasszikusnak olyan értelemben, mint az Ének a búzamezőkről vagy a Hannibál tanár úr, mégis van benne valami, amihez újra és újra érdemes visszatérni. Egy bensőséges, gyermeki tisztaságot őriz, amely ma is megszólítja a nézőt.

Emlékezetes a jelenet, amikor Ferkót az osztály rosszfiúja, Cintula bántja, s a kisfiú egy varázskalap segítségével végre szembeszáll vele. Ám hamar kiderül, hogy a kalapnak sosem volt ereje – az erő belőle fakadt. A mese itt tanít: a hit önmagunkban a legnagyobb csoda. Ez az a tanulság, amely összeköti Móra Ferenc regényét és Szemes Mihály filmjét. A varázslat nem kívül van, hanem bennünk.

A Kincskereső kisködmön tehát nem csupán egy ifjúsági film vagy egy irodalmi feldolgozás: egy darabka magyar kultúra, amely szeretetről, becsületről és a mindennapi apró csodákról beszél. És miközben Ferkó ködmöne világgá megy, mi is felismerhetjük: az igazi kincseket nem a mesebeli kincsesládák rejtik, hanem azok az emberek, akikhez kötődünk – és az a hit, amellyel önmagunkban és egymásban kapaszkodunk.

A Kincskereső Kisködmön egy részlete itt megtekinthető. 

Forrás: Relic Hunter