Cannes után több országban is bemutatták, de Magyarországot valamiért elkerülte. Most megnéztem a Maró eső című katasztrófafilmet, és elmondom, miért sajnálom ezt.
Franciaország kiemelten fontos szerepet játszott annak idején a filmezés elindulásában, hiszen 1888-ban ők forgatták le a világ legelső filmjének számon tartott Roundhayi kerti jelenetet, 1895-ben a Lumiére fivérek megtartották az első nyilvános vetítést - ezáltal megszületett a mozi -, illetve ugyanebben az évben megalapították a világ első filmgyártó vállalatát, a Gaumont-ot. Bár Hollywood-ot tekintjük a filmek Csodaországának, azért ne felejtsük el, hogy nem csak Amerikában tudnak érdekes, izgalmas, és látványos produkciókat gyártani. Ezt igyekszik bebizonyítani a 42 éves francia filmrendező, Just Philippot is, aki ahelyett, hogy maga is a komolytalan, sokszor vállalhatatlan, tucat vígjátékokat csinálna, inkább olyan műfajok felé fordítja az érdeklődését, amivel a francia filmek eddig kevésbé, vagy egyáltalán nem próbálkoztak.
Miután megnéztem a Maró eső című alkotást, elgondolkodtam azon, hogy eddig hány francia katasztrófafilmet láttam, és arra jutottam, hogy egyet sem; ugyanis eddig nem készült olyan katasztrófafilm, ami teljes mértékben francia lett volna. Just Philippot ezen kíván változtatni, és kitalált egy történetet, ami a klímaváltozás egy lehetséges következményével foglalkozik. Először egy rövidfilm formájában készült el a Maró eső, aztán 5 évvel később elegendő anyagi forrás állt a rendelkezésére ahhoz, hogy díjnyertes történetét nagyjátékfilm formájában is megcsinálja.
(Fotó: Mafab)
A rendező nevéhez kötődik a 2020-ban bemutatott Sáskaraj, ami gyakorlatilag teljesen ismeretlen film Magyarországon, viszont a Maró eső-t Cannes-ban is bemutatták tavaly, éppen ezért érthetetlen számomra, hogy ez a film hogyan kerülte el ennyire kis hazánkat, miközben körülöttünk jóformán mindenhol bemutatták a mozikban. Úgy tűnik, a Maró eső egyáltalán nem talált nálunk forgalmazóra, amit azért sajnálok, mert jó lenne, ha végre elfelejtenénk azt az ostoba sztereotípiát, miszerint Franciaországban csak vígjátékokat csinálnak. Valahol jó lett volna pedig, ha most az egyszer nem egy huszadik Gerald Butler-féle katasztrófafilm került volna fel a magyar mozik műsorára, hanem ez a francia produktum, ami egyáltalán nem tökéletes - sőt, felháborítóan gyenge cselekménye van -, de bizonyos szempontból mégis megéri rááldozni ezt a durván másfél órát, mert legalább láthatjuk azt, hogy nem csak Amerikában tudnak ilyeneket csinálni.
A történet szerint a hőhullám közepén egy baljós felhő jelenik meg, amiből halálos savas eső hullik. Egy szétszakadt családnak össze kell fognia, hogy megmeneküljön a világot pusztító csapástól.
Amit sikerült Just Philippot-nak egyedül megcsinálnia a Maró eső rövidfilmes változatában, azt egy maga mellé kirendelt írótárssal már nem tudta kivitelezni egy közel 100 perces mozifilmben. Az alkotópárosnak volt egy kész alapzata, csak éppen nem tudtak felhúzni rá egy masszív épületet; az egész történet konkrétan az első negyed órában összeomlik olyan dramaturgiai baromságok miatt, amik miatt az ember csak ráncolja a szemöldökét és fogja a fejét. Maga a cselekmény olyan, mintha bele akarták volna pakolni az összes rossz döntést és ostobaságot, amit az amerikai katasztrófafilmekben elkövetnek, de tekintve, hogy mennyire szívügye volt ez a produkció Philippot-nak, kétlem, hogy egy mozgóképes görbe tükröt akart volna vele mutatni a tengerentúli filmeseknek; aztán ki tudja.
(Fotó: Mafab)
Merthogy még a zsánernek az a látszólag elengedhetetlen, kihagyhatatlan eleme is benne van a Maró eső-ben, hogy egyedül a férfi főszereplő csinál épkézláb dolgokat, hoz meg logikus döntéseket az életben maradás érdekében, míg a feleség csak vitatkozik és folyamatosan a férjén vezeti le a feszültségét, a gyerek pedig idegesítően hisztérikus és egyfolytában olyan életveszélyes helyzetekbe sodorja magát, amiből mindig az apának kell kihúznia. Jelen esetben itt van egy elvált házaspár, Michal és Elise, akiknek van egy végtelenül buta és irritáló gyerekük, Selma; és míg a családapa mindent megtesz annak érdekében, hogy megmentse a családját, és eljussanak egy olyan helyre, ahol biztonságban lehetnek, a két női karakter csak hátráltatja őt.
Philippot és írótársa nem tudta megoldani, hogy megszerettesse velünk ezt a szétszakadt családot, pedig komoly lehetőségek lettek volna egy történetben, hogyan tud két elvált szülő a túlélés érdekében túllendülni a személyes sérelmeiken és a vitáikon, és miként tanulnak meg együttműködni azért, hogy közösen mentsék meg a lányuk életét. Ehelyett kaptunk három karaktert, akiknek nincs is közös célja, az egyik erre menne, a másik arra, a harmadik meg csak bajt kever, egyfolytában saját maguk elé gördítenek akadályokat - komolyan mondom az ember már azért drukkol, hogy valamilyen módon hulljanak ki a történetből. Arról nem beszélve, hogy Guillaume Canet-en kívül nincs egyetlen egy olyan színész sem az egész filmben, aki legalább egy vállalható alakítást nyújtana. Canet-től megszokhattuk, hogy könnyedén magára húzza a drámai szerepeket, és ebben a filmben sem alakít rosszul, de tény, hogy tőle is láttunk már jobbat.
Ami viszont a Maró eső pozitívumai közé tartozik, az a látvány. Ahhoz képest, hogy mennyi pénzből készült, igazán jól néz ki a maró eső pusztította Franciaország - az épületek rohadnak és összeomlanak, az emberek bőre és húsa szétroncsolódik és leolvad, ebből a szempontból tényleg odafigyeltek arra, hogy nemhogy ugyanazt nyújtsa, mint a rövidfilmben, hanem még túl is szárnyalja azt.
(Fotó: Mafab)
Így aztán azt mondhatom, hogy a Maró eső csupán látványfilmként tud jól működni, mint karakterdráma és mint túlélő-thriller, egyáltalán nem, és ezért kizárólag az írókat lehet okolni. Philippot filmje sajnos beleesett az írói lustaság csapdájába: az a helyzet, hogy az egész film lényegi része beleférne egy 25-30 oldalas szkriptbe, az összes többi csak felesleges időhúzás és üres sallang. Az ember ezek után komolyan kíváncsi arra, hogy mi lesz a vége, és ezzel kapcsolatban annyit tudnék mondani, hogy nem is okozhatna nagyobb csalódást.
Az, hogy az alkotók arra se vették a fáradtságot, hogy egy normális lezárást adjanak a történetnek, tényleg azt bizonyítja, hogy valójában semmit sem akartak kezdeni ezzel az egésszel, csak mozira akarták vinni a 2018-as rövidfilm "nagytestvérét", azonban a látványon kívül se élettel, se tartalommal nem akarták megtölteni; kár érte, pedig a feszültség ott van több jelenetben is, ezt már csak fokozni kellett volna, és még akár egy igazán jó film is lehetett volna belőle.