Ótvar filmhulladék a Különben dühbe jövünk, amiért Bud Spencer és Terence Hill biztos kiosztana pár pofont - kritika

Ha nem mondtam volna le már rég a Netflix-előfizetésem, akkor most biztos megtenném. Már amikor az egyre hitványabb kínálattal rendelkező, PC-propagandától elkorcsosult streamingszolgáltató YouTube-csatornájára felkerült a Különben dühbe jövünk remakejének az előzetese, akkor eldöntöttem, hogy csak azért is meg fogom nézni ezt az olasz celluloidhulladékot, hogy utána rommá fikázzam.

Az előzetes közzététele után olvasgattam a kommenteket és a reakciókat, és azt láttam, hogy egy emberként háborodtak fel a rajongók, akik Bud Spencer és Terence Hill kultikus, örökzöld filmjein nőttek fel és szocializálódtak, így tehát sejtettem, hogy ez a remake hatalmasat fog bukni, hiszen kizárólag azok fogják megnézni, akiket valamilyen perverz kíváncsiság vezérel. Magam is utóbbiakhoz tartozom, de hogy jelen esetben egy kritikusi sablonszöveggel is éljek: megnéztem, hogy nektek már ne kelljen.

A Különben dühbe jövünk 2022-es verziója tulajdonképpen egy requel, vagyis egy olyan folytatása az 1974-es alkotásnak, ami gyakorlatilag egy az egyben lemásolja Marcello Fondato vígjátékát. A történet ott folytatódik, ahol az eredeti filmben véget ért: Ben és Kid azon vitatkoznak, hogy kié legyen a Buggy, aztán jönnek Ben hirtelen valahonnan, valamiért előkotort gyerekei, és elcsenik a járgányt. Csakhogy az úton megállítja őket két suhanc, akik átverik őket, és lenyúlják tőlük az autót. Ugrunk jó 25 évet az időben, Ben gyerekei már felnőttek, és ugyanolyan figurákká váltak, mint Bud Spencer és Terence Hill. Újra meghirdetnek egy autóversenyt, aminek fődíja egy 74-es Buggy. Hőseink ezt meg is nyerik, azonban a helyi pénzeszsák, Torsillo fia is szemet vet a kocsira, és ellopja. Ezek után pedig jön a jól ismert történet, a pofonosztás és a "különben dühbe jövünk".

^{(Forrás: IMDb)}

Az újragondolt Különben dühbe jövünk nemcsak, hogy felesleges, de egy hatalmas átverés is, hiszen úgy adja el magát folytatásként, hogy közben az eredeti filmet újrázza közel 50 évvel a bemutatása után. A javarészt zenei klippeket és egy-két semmitmondó, az ismeretlenség homályában teljesen elveszett olasz vígjátékot rendező, Younuts néven futó alkotópáros, Niccolò Celaia és Antonio Usbergo által elkövetett mozgóképes merényletben ha akarnék se tudnék semmi pozitívumot találni - hozzáteszem, már csak elvi okokból sem dicsérném egyetlen képkockáját sem.

A főszereplők görcsösen próbálják majmolni Bud Spencert és Terence Hillt, a főgonosz egy zs-kategóriás, 'pénzem van, de eszem nincs' figura, akinek a fia hisztérikus kisgyerek módjára próbálja bizonygatni, hogy olyan gonosz, hogy néha már saját magától is megijed (ő akart lenni az eredeti Különben dühbe jövünk főgonoszának modernkori változata - a szerk.), aztán ott van még a "mókamesterként" csófolt Tangóból (Nincs kettő négy nélkül) és a dilis rockerkalóz-vezérből (Kincs, ami nincs) összegyurmázott motoros kobrafőnök, a Karmester, valamint az utazócirkuszban dolgozó csinibaba, akinek a karakterébe annyi értelem és érzelem nem szorult, mint egy hangszertokba zárt Remington 7070-esbe.

Mivel semmiféle élményt, semmiféle szórakozást nem tudott nyújtani ez a film, ezért bőven volt időm a másfél órás játékidő alatt azon gondolkodni, hogy mégis miért készülhetett el ez a remake. Mert mostanában amúgy is divat mindent újra feldolgozni, és az idén 48 éves Különben dühbe jövünk is már rég megérett arra, hogy modern köntösben újrázzák? Vagy a stáblistás jelenetből kiindulva azt tervezik, hogy szépen sorban elő fogják venni a legtöbb Bud Spencer és Terence Hill-alapművet, hogy azokat egy egységes, filmes univerzummá kovácsolják az új főszereplőkkel? Vagy csak túl sok virslit és húgymeleg sört nyeltek az olaszok, és a kínzó gyomorgörcs után csak ennyit tudtak kihányni magukból?

^{(Forrás: IMDb)}

Az az igazság, hogy mindhárom része az igazságnak. Viszont ahhoz, hogy ezt a szériát folytatni tudják, szerethetővé kellett volna tenni a főszereplőket, emellett jóval több önállóságot és kreativitást kellett volna beletenni, hogy egyrészt fogyasztható legyen a produktum, másrészt pedig amellett, hogy az ember azt mondja rá, hogy ez ugyanúgy koppintja Bud és Terence filmjeit, mint annak idején az Ötvös Csöpi és Kardos doktor-kalandok, mégsem rossz szájízzel és undorral fog gondolni rá, hiszen utóbbi is ki tudott törni a "magyar Bud Spencer és Terence Hill"-béklyóból, és mostanra azok is örökzöld hazai alkotásokká váltak, amelyek ugyan néha baromi egyszerűek és bugyuták, de mégis szerethetők.

Az újfajta Különben dühbe jövünk-ben semmi szerethető, semmi szórakoztató, semmi pozitívum, és semmi köszönet nincsen. Tökéletesen beleillik a Netflix hanyatló minőségű kínálatába, hiszen a kutyát nem érdekli és a kutya nem fogja megnézni; kivéve azokat, akik mégis kíváncsiak arra, hogy mennyire erőszakolja meg az eredeti filmet, és mennyire gázol bele a Bud Spencer és Terence Hill-rajongók lelkébe. A Különben dühbe jövünk egy felesleges, felháborító, és vérlázító mozgóképes trágyadomb, amibe kár is beleszagolni, mert úgyis ugyanazt az érzést fogja kiváltani belőlünk, amit pár hete az előzetes láttán éreztünk: hogy menten dühbe jövünk tőle.