Az északi simán lehetne Az oroszlánkirály korhatáros vikingváltozata is – kritika

Robert Eggers azok közé a rendezők közé tartozik, akiknek stílusát és egyediségét nagyon nehéz megérteni és befogadni. 2015-ben elhozta nekünk az elmúlt évtized egyik legkiválóbb horrorfilmjét, A boszorkány-t, ami nem az olcsó ijesztegetésre, sokkal inkább a néző belső világának terrorizálására összpontosított. A különleges atmoszférával rendelkező boszorkánysztori után pedig A világítótorony-nyal megmutatta, hogy mit is jelent az igazi filmművészet. Egyedi vízióját egy minden tekintetben zseniális pszicho-drámába ültette bele, amit egyszerűen lehetetlen nem imádni.

Tény és való, hogy ezek a filmek eléggé belecsúsznak a rétegfilm kategóriába, hiszen manapság, amikor az éves filmtermés javarészét képregényfilmek, blockbusterek, remake-k, reboot-ok, folytatások és előzmények teszik ki, nem csoda, hogy a hétköznapi mozinéző agya teljesen átállt már a látványfilmekre, és robbanásokban, vérben, humorban, vagy éppen cukiságfaktorban mérik a filmek minőségét.

Jordan Peele, Ari Aster, és Robert Eggers viszont azok közé a sokak által meg nem értett rendezőzsenik közé tartoznak, akik szembemennek az elvásárokkal, és szeretik a saját víziójukat, egyedi – már-már különc – művészi stílusukat beleszőni a filmjeikbe, hogy az valóban egy emlékezetes alkotás, egy igazi filmművészeti remekmű legyen. Eggers harmadik nagyjátékfilmjében, Az északi-ban sem hazudtolta meg magát, bár kétségtelen, hogy az eddigi rendezései közül ez lett a leggyengébb.

^{(Fotó: Profimedia)}

A történet szerint egy fiatal viking herceg sorsát követi nyomon, aki bosszút akar állni az apja haláláért.

Nem ismerős valahonnan ez a történet? Kevesen tudják, hogy William Shakespeare az egyik legismertebb skandináv legenda, Amleth históriája alapján írta meg a Hamlet-et, majd később a Disney Shakespeare művéből inspirálódott, mikor megcsinálta Az oroszlánkirály című rajzfilmet. Most csaknem ezer év után a történet visszakerült a vikingekhez; kicsit fikcionálisan, kicsit leegyszerűsítve és túldrámázva, de legalább Robert Eggers keze munkáját dicséri.

A rendező ugyanis most is nagyban kivette a részét a forgatókönyv megírásában, de ezúttal kicsit beletört a bicskája. Eggers ugyanis nem akarta Amleth legendáját teljes egészében felhasználni, nem akarta végigvinni a történetet, megelégedett azzal, hogy a históriának csupán egy apró szeletét, gyakorlatilag csak a bevezetését használta fel a filmjéhez, amit aztán addig-addig nyújtott, mint a rétestésztát, hogy egy majdnem két és fél órás bosszúsztori kerekedett ki belőle, amit ebben az elcsépelt, sablonos formában már számtalanszor láttunk más filmes-, és irodalmi alkotásokban.

Eggers-nek az volt a célja, hogy egy igazán nyers, elemi erejű, és brutális vikingfilmet készítsen, amivel a nézőt egy hamisítatlan spirituális kalandra hívja a messzi északon, megismerteti vele a vikingek életmódját, hitvilágát, kultúráját, és harci modorát. Ezt nagyjából a film első fél órájában le is tudja, majd kiemelt figyelmet fordít a főszereplő, bosszúra szomjas Amleth hercegnek, aki végezni akar apja gyilkosával.

^{(Fotó: Profimedia)}

Alexander Skarsgard tökéletes választás volt a szerepre, aki nem csupán fizikumában gyúrta ki magát vikingnek, de levetkőzött magáról mindent, ami emberinek számít, és átformálta magát egy két lábon járó medvefarkassá, ami szó szerint széttép mindenkit, aki közé és a célja közé áll. Persze a film bizonyos pontjain Amleth visszavesz az állatságból, és megjelenik benne némi gyengédség, de összességében egy 10. századi hús-vér terminátor, aki nem fél semmitől.

Robert Eggers most is mesteri módon, elképesztő precizitással dolgozta ki filmjének minden egyes képkockáját, amiben ezúttal is Jarin Blaschke volt a jobbkeze, mint operatőr. Az északi egyszerűen leírhatatlanul zseniálisan van fényképezve, ráadásul telis-tele van hosszú snittekkel - gyakran a harcjelenetekben is -, amelyeket titáni munka volt összehozni. A képi világnál mindenképpen említést érdemel a fényekkel való kreatív játék, amivel ugyancsak élethűbbé, valóságosabbá, és hitelesebbé tették a történetet.

Ami viszont Az északi egyetlen, mégis orbitális hibája, ami azért elvesz az értékéből, hogy baromi unalmas. Mint már említettem, a filmben csupán fél órányi időt kap az igazi viking feeling, aztán a rendező mindent feláldoz egy feleslegesen hosszúra nyújtott, sokszor mesterkélt bosszúdráma kedvéért, amiben igazán nem tudunk megkedvelni senkit, nem tudunk igazán senkiért sem aggódni; magyarán nem tudjuk magunkénak érezni a történetet, nem tudunk azonosulni vele. Lehet, hogy ez nem mindenkinek hiányzik, de egy 140 perces filmnél egy idő után teljesen érdektelenné válik számunkra az egész történet, ha nincs legalább egy karakter, akivel szimpatizálni tudunk.

^{(Fotó: Profimedia)}

Az északi sajnos beleesik abba a hibába, hogy az igazán vikinges vonal után már nem tudja fenntartani az érdeklődést, csak hitegeti az unalommal küszködő nézőt, hogy »na most akkor jön a bosszú, de mégis holnap, aztán akkor sem, na majd akkor a következő nap«. Egy idő után ez a fajta, történések látszatával és véráztatta erőszakossággal megtömött üresjárat már csak be nem tartott ígéretnek és látványos időhúzásnak hat, ami nem tudja az örökkévalóságig lekötni az ember figyelmét.

Ráadásul az egész történet egy feleslegesen hatásvadász lezárásba torkollik, amivel a rendező újra akarta alkotni A visszatérő nyers és erőszakos összecsapását, megspkéleve egy kis Oroszlánkirályos, perzselő miliővel. Egyébként érdemes lesz megfigyelni, hogy Az északi-ban hány olyan jelenet van, ami kísértetiesen hasonlít az Oroszlánkirály-ra.

Az északi ugyan Robert Eggers eddigi leggyengébb filmje, de nem a klasszikus értelemben véve gyenge, hiszen oly sok pozitívuma van. Ez a film még az írói és olykor-olykor a rendezői hibáival együtt is egy filmművészeti remekmű, amit tanítani kellene. Robert Eggers alkotásában minden benne van, amit a filmekben szeretünk, egy emlékezetes filmélmény a viking mitológiában, ami bár nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését, mégis egy olyan, egyszerre realisztikus és spirituális, vérben és erőszakban megmártózott bosszúdráma, amire igenis büszke lehet a rendező.