Nicolas Cage elhozta az év egyik legjobb vígjátékát, amiben saját magát alakítja – A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya - kritika

A '90-es évek ünnepelt filmsztárja, Nicolas Cage, aki 1996-ban Oscar-díjat is kapott a Las Vegas, végállomás című filmben nyújtott alakításáért, és akit a 2011-ben bemutatott Szellemlovas 2. - A bosszú ereje óta nem láthattunk mozifilmben úgy, hogy ő lett volna a főszereplő, most egy igazán meglepő, piszkosul önreflexív, és baromira vicces akció-vígjátékkal tért vissza a filmszínházakba. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya az az a bizonyos film, amiről már régóta beszélnek világszerte: ebben játssza Nicolas Cage saját maga alteregóját, vagy ha úgy tetszik, mémjét.

A történet szerint Nic Cage nyakig ül az anyagi csődben, és már nem igen kap olyan szerepeket, amelyek visszarepíthetnék őt a csúcsra, ezért kénytelen elfogadni egy 1 millió dolláros ajánlatot, ami abból áll, hogy részt vegyen egy dúsgazdag rajongója, Javi születésnapi partiján, és néhány napot együtt bratyizzon vele Spanyolországban. A két cimbi - beszívva, vagy józanul - őrült kalandokba veti magát, miközben a legjobb haverokká válnak. Ám a dolgok váratlanul kaotikus fordulatot vesznek, amikor Nicket beszervezi a CIA, és Javiról kiderül, hogy egy veszélyes fegyverkereskedő. A díjnyertes színész kénytelen felnőni a feladathoz: ha meg akarja menteni szeretteit, akkor egy gigantikus alakítást kell nyújtania, mint a valaha élt legkeményebb akcióhős, aki nem retten vissza semmitől és senkitől.

Bizonyos szempontból A gigantikus tehetség egy tipikus Nicolas Cage-filmnek tekinthető, hiszen tökéletesen beleilleszkedik abba a filmes repertoárba, ami a színész utolsó 12 évére jellemző volt. Másfelől viszont mégsem annyira tipikus, hiszen sose volt még rá példa, hogy Nic Cage saját magát játszotta volna egy olyan önreflexív metakomédiában, ami egyszerre egy fanatikus nosztalgiavasút, és egy hollywoodi kliséket kiparodizáló akció-vígjáték.

^{(Fotó: Profimedia)}

Az író-rendező Tom Gormican zseniálisan találta meg a tökéletes egyensúlyt a műfajok között, és tudatosan építette fel a sztoriját, ami egy precízen fókuszált, karakterközpontú drámaként indul, majd átmegy egy rendkívül logikátlan, gyakran esetlen és bugyuta, klisés akciófilmbe. Hozzáteszem ennek is dramaturgiai oka van, hiszen a történetben Javi részben azért is hívja el magához az öreg Nic-et, hogy közösen csináljanak egy filmet, aminek vázát aztán ott helyben rakják össze; mondanom sem kell, hogy az is egy karakterközpontú dráma és egy akciófilm szerelemgyermeke.

A gigantikus tehetség semmiképp sem akarja komolyan venni magát, és végképp nem akar egy életrajzi film lenni, egyszerűen csak, mint egyfajta mozgóképes emlékmű, dicshimnuszt akar zengeni Cage pályafutásáról, amiben többször is idéznek olyan klasszikusokból, mint az Ál/Arc, A szikla, vagy a Con Air, de mindezt úgy teszi, hogy közben egy önálló akció-vígjátékként is megállja a helyét; magyarán nem szükséges Nic Cage munkásságát kívülről fújni ahhoz, hogy valaki élvezze ezt a filmet.

Az öreg Cage a Pig után ismét bebizonyította, hogy igenis van benne még kraft, és még mindig egy kiváló színész. Persze remek partner volt mellé Pedro Pascal is, aki sokszor majdnem el is lopja a showt Nic elől, dehát mégiscsak párban ütnek igazán. Kettejük duója már az első pillanattól kezdve tökéletesen működik, és a film humorvilágának javarésze is hozzájuk kötődik. Azt kell mondani, hogy A gigantikus tehetség nem csak egyszerűen vicces, de olyan szinten jól mulattat, hogy sokszor az egész moziterem visszhangzott a hangos nevetéstől, de nem egyszer fordult elő, hogy már könnyesre is röhögtük magunkat.

^{(Fotó: Profimedia)}

Fontos kiemelni, hogy a film egy magyar-amerikai koprodukció, hiszen nagyjából a 60 százalékát Magyarországon (többek között Budapesten, Komáromon, és Leányfalun) forgatták, és amellett, hogy rengeteg magyar filmes szakember dolgozott benne, Nicolas Cage egyik dublőre is egy magyar színész volt, akivel nagyon sokat beszélgettünk a vetítés után, és sok-sok érdekes kulisszatitkot árult el a forgatásról (erről a napokban olvasható lesz nálunk egy interjú is - a szerk.).

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya egy olyan Nicolas Cage-film, ami nem csak Nicolas Cage-rajongóknak készült, viszont minden Nicolas Cage-rajongónak kötelező, de bárki más is nyugodtan jegyet válthat rá, mert tényleg ez az év egyik legjobb vígjátéka. Önreflexív, nosztalgikus, egy vérbeli Nicolas Cage-film, amiben a színész saját egójával is leszámol, közben pedig szimbolikusan öleli magához nemcsak a saját filmes örökségét, de a rajongóit is, és büszke mosollyal mondja a szemükbe, hogy:

„visszatértem, pedig el se tűntem”.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya már megtekinthető a magyar mozikban.