Könnyes búcsú a régi Downton Abbey-től, és egy új korszak üdvözlése – kritika

2019-ben a Downton Abbey mozifilm komoly hatással volt rám, annak ellenére, hogy nem láttam azelőtt a sorozatot. A 20. század első szakaszában játszódó történet a kiválóan megírt karakterekkel, a történelmi hűségével, a precíz felépítésével, a kivételesen pazar miliőjével, és nem mellesleg a fanyar angol humorával az első másodpercekben belopta magát a szívembe, és alig vártam, hogy lássam a folytatást, ami nem csak, hogy lezár egy hatalmas periódust a Downton Abbey-ben, de egyben egy új korszakot nyit meg a széria életében.

A történet szerint az egyébként mindig békés Downton élete felbolydul, amikor Violet talányos bejelentést tesz: a birtokába került egy pazar villa a festői, dél-franciaországi tengerparton. Mint az várható, a család egyik része rögtön felkerekedik a napsütésben gazdagabb új vidék felé, ám az otthon maradók élete sem maradhat nyugodt, mivel egy nagymenő filmproducer úgy dönt, Downtonban szeretné leforgatni legújabb sikervárományos alkotását. Imádott szereplőgárdánk visszatér egy második mozifilm kedvéért, és ezúttal csatlakozik hozzájuk Hugh Dancy, Laura Haddock, Nathalie Baye és Dominic West is ebben a remek humorú, csodásan nosztalgikus hangulatú, izgalmas, romantikus történetben.

Jó ötlet volt a rendezőváltás a folytatásban, hiszen ahogy kinyílnak Downton kapui Hollywood és a nagyvilág előtt, és a történet látómezeje kiszélesedik Yorkshire határain kívülre, úgy volt szükséges egy újfajta direktori látásmód és vízió is az új részben. Simon Curtis mind ez idáig nem volt tagja a Downton-franchise népes családjának, de amint belépett és beleszagolhatott a Crawley-család történetén keresztül az angol nemesség illatába, azonnal elkapta a fonalat, és pontosan ráérzett arra, hogy mi kell ahhoz, hogy a Downton Abbey 2. része úgymond el merje hagyni a saját vadászterületét, és idegen régiókban is szerencsét próbáljon.

^{(Fotó: Profimedia)}

A forgatókönyvért természetesen továbbra is Julian Fellowes felelt, aki szokásához híven most is zseniális narratívát és karakterutakat írt. Az író most is bebizonyította, hogy jöhet akárhány mozifilm, mindig talál olyan korszakot és olyan konfliktust, amivel szembe tudja állítani a Crawley-családot, és bizony ahogy vészesen közelednek az 1930-as évek, Downton-ban már mindenki számára világossá válik, hogy egy új korszak jön, ami az ő életükben is radikális változásokat fog hozni.

Külön elismerés jár Fellowes-nak, mert ráébredt arra, hogy ezúttal nem elég egy királyi pár látogatása központi "konfliktusnak", muszáj volt egyszerre több főbb irányt adni a cselekménynek, ami azzal járt, hogy egy bizonyos ponton el kellett választania a karaktereit egymástól. Ez azonban csak jót tett a történetnek, mert egyrészt ott van Lady Grantham titokzatos múltja, ami miatt a szereplőgárda fele kénytelen a francia riviérára utazni, a másik oldalon pedig ott van Amerika, pontosabban Hollywood, ami egy filmforgatás miatt ideiglenesen beköltözik Downton-ba.

^{(Fotó: Profimedia)}

A cselekmény utóbbi fő szálán a szereplőkkel együtt csodálkozhatunk rá a 20-as évek filmgyártási rendszerére és folyamatára. A történet 1928-ban játszódik, ami egy kiemelkedően fontos év volt a filmtörténetben, mert ebben az évben mutatták be az első, teljesen hangos filmet, A terror-t. A konfliktus pedig itt nyilván az, hogy míg a Downton-ban dolgozó stáb egy újabb némafilmen dolgozik az akkori tátogó művészeivel, Hollywood már rálépett a hangosfilmek útjára, így aztán kialakul egy komoly bonyodalom, hogy hogyan is csináljanak hangosfilmet abból, amit eredetileg némafilmnek terveztek. Mondanom sem kell, hogy a Downton-ban maradt karaktereknek ebben is nagy szerepük lesz.

Ezzel párhuzamosan folyamatosan átkalandozunk Dél-Franciaországba, ahol Lady Grantham örököl meg egy villát, és folyamatos figyelemmel kísérhetjük, ahogy az özvegy grófné fia megismeri édesanyja múltját, amit egészen addig sűrű homály fedett.

Ez a bizonyos ponton ketté ágazó történetszál a film utolsó harmadában aztán újra egymásba fonódik, majd belépünk a cselekménynek azon részébe, ami gyönyörűen kezdi el bevezetni Downton-t és a Crawley-családot egy új korszakba, amiben már nem mindenkinek jut hely és szerep a régi karakterek közül. A változás, mint tudjuk, gyakran komoly áldozatokat igényel, és ez most sincs másképp. Julian Fellowes most ért el nagyszabású történetének azon pontjára, amikor el kell engednie néhány szereplőt; és bár az a bizonyos eltávozás már az első mozifilm óta nyilvánvaló, az író mégis tesz róla, hogy ez a búcsú nehéz és könnyekkel teli, de egyben méltó és emlékezetes legyen.

^{(Fotó: Profimedia)}

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy az egyébként most is zseniális szereplőgárdából külön kiemeljem az idén 87 éves Maggie Smith-t, aki szokásához híven páratlan alakítást nyújt, és most is a legjobb poénokat kapta. A színésznő tulajdonképpen egy érzelmi hullámvasútra ülteti fel a nézőt, aki az egyik pillanatban még könnyesre neveti magát miatta, a másik pillanatban pedig remegő gyomorral, könnyes szemekkel, ledermedve és némán ül, és hallgatja az özvegy grófnét.

Természetesen a film többi szereplője is megkapja a maga idejét és a maga szerepét, és az új karakterek esetében sem érezni azt, hogy bárki is felesleges vagy elhanyagolt lenne. Fellowes most is rengeteg figurát mozgat egyszerre, mégis sikerül egy teljesen kiegyensúlyozott történetet elmesélnie 120 percben, ráadásul nem egy új szereplő komoly hatással van egyes központi karakterek jövőjére és fejlődésére.

A Downton Abbey 2. része valóban egy új korszakot és egy új fejezetet nyit a széria életében, egyben könnyes búcsúval lezárja az eddigi periódust, ami komoly veszteségekkel is jár. A Downton Abbey továbbra sem egy közönségfilm, és nem is ajánlott egy bizonyos értelmi szint alatt, de akik eddig is szerették a szériát, azok az új filmet is imádni fogják.

A Downton Abbey: Egy új korszak április 28-tól látható a magyar mozikban.