Démonok között: minden idők egyik legfélelmetesebb horrorfilmje zseniálisabb, mint gondolnád

A Fűrész-, és az Insidious-széria egyik alkotója, James Wan a modern horror egyik atyja, aki képes volt egy lassan közröhej tárgyává váló műfajt ismét megszerettetni az emberekkel. A 2013-as Démonok között című filmje nem elég, hogy hatalmas siker lett, de elindította az igényesebb horrorok hullámát is, szóval kiemelkedő jelentőséggel bír.

A Démonok között a valóságban is létező Warren házaspár különleges esetein alapul, akik az egyház által is elismert paranormális kutatók voltak, bár sokan tartották őket sarlatánnak. Ebben az 1971-ben játszódó filmben a Perron család megpróbáltatásait figyelhetjük meg, akik beköltöznek egy hatalmas házba, de ott furcsa, megmagyarázhatatlan, félelmetes dolgok történnek velük. Ekkor kérik Warrenék segítségét, akik megállapítják, hogy valóban egy rendkívül gonosz entitás tört az életükre, akivel muszáj felvenniük a harcot, ha nem akarnak tragédiát.

Már ez is hátborzongató, hiszen ezek az események állítólag tényleg megtörténtek, így James Wan rögtön átlépett egy határt, hogy igazán hasson ránk: áthelyezte a fikciót a valóságba, ugyanis akármi is van a filmben, rögtön eszünkbe jut, hogy az akár még velünk is megeshet – és innen indul az egész zsenialitása.

Úgy néz ki, hogy nem lesz farkasember a Démonok között folytatásában

Olvass tovább...

Olvass tovább...

A rendező rájött, hogy egy horrornál nem csupán a hirtelen előugró lények és a kegyetlenül hangos effektek lényegesek, hanem az is, hogy beszippantson minket a mű. Muszáj, hogy érzelmileg is hasson ránk, érdekeljen minket a karakterek sorsa, és szépen épüljön a feszültség, mivel kötődés és alapozás nélkül egyáltalán nem fog összeállni még a legrémisztőbb ijesztés sem.

A Démonok között egyik főszereplője maga a ház, ami alapból is vészjósló kisugárzással bír, hála a kamerabeállításoknak, és annak, hogy még az elején körbejárjuk az épületet, amitől egy kicsit mi is otthon érezzük magunkat. A családot is úgy ismerjük meg, hogy belülről, egy ablakból figyeljük őket, így tudat alatt rögtön belénk hasít, hogy nincsenek egyedül.

Az apró testvéri piszkálódások, a szülők szeretete és az összetartás érzékeltetése miatt velük vagyunk a bajban, miközben párhozamosan építik fel a Warren házaspárt is, akiknél a feleségnek természetfeletti megérzései vannak. Nem szuperhősökről van szó, ők is csupán emberek, akik hisznek a jóban, hisznek a tisztaságban, és segíteni akarnak azoknak, akik rászorulnak.

Megszökött az igazi, démoni Annabelle-baba?

Olvass tovább...

Olvass tovább...

A Démonok között példásan táncolja körbe a műfaj kliséit, hiszen a tipikus gonosz házas, gyermekmegszállós dolgot úgy kezelik, hogy igazából mindent eltaposva beleállnak, csak remekül megmagyarázzák a dolgok miértjét, és nem csupán a semmibe csapkodnak, hátha egyszer véletlenül megrémülünk – sőt, lényegében itt még a semmitől is meg tudunk ijedni.

Örök kérdés, hogy az ilyen gonosz entitások miért játszadoznak az áldozataikkal, és itt kiderül, hogy a lélek meggyengítése a céljuk, hogy utána könnyebben birtokolhassák az áhított testüket. Jelen esetben ezek a vérfagyasztó jelenetek mindig működnek, mivel egy-két zajjal, kopogással, tapssal is kellő hatást tudnak kelteni, amikor meg rákapcsolnak, akkor tényleg igazán egyedi megoldásokat láthatunk, amik nagyon ütnek – mint például az a rész, ahol a szél felkapja a lepedőt, ami a rettegett lény alakját veszi fel.

A horrorfilmeknél általában megengedik maguknak azt a luxust, hogy mindig sötétség fedi az izgalmas részeket, és ezt itt is alkalmazzák, éppen ezért annyira meglepő, mikor fényes nappal is előtör a terror, hiszen általában akkor érzi biztonságban magát az ember, és mindig az hoz megnyugvást, ha kisüt a nap – itt viszont közel sem így van, mivel bármikor összerezzenhetünk.

Kép: Lili Taylor és Joey King a Démonok között című filmben / Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP

Maga a történet egyszerű, de tele van érzelemmel. Egy ismétlődő tragédiát kapunk, ami arról szól, hogy a romlott lény mindig átveszi az uralmat az anyuka felett, hogy megölje a gyerekeit, ez pedig annyira mély sebet tud okozni, ami feldolgozhatatlan. Igazi kegyetlenség, amit meg kell állítani, és ehhez mindenki kell, akár hittel, szerelemmel, jósággal, a lényeg, hogy nem győzhet a gonosz, és ez adja az igazi katarzist.

Kalandként éljük meg még az ördögűzést is, mert tudjuk, hogy nagy a tét, és szívből akarjuk, hogy jól sikerüljön. Nem csupán rettegünk, de izgulunk is a szereplőkért, és ez a kulcsa a Démonok között sikerének, hogy úgy érezzük, benne vagyunk a cselekményben, és mi is ismerjük a helyet, az embereket, a szörnyűségeket, amiket közösen éltünk át velük, és nem csak külső szemlélőként várjuk a végét.

James Wan zsenialitása nem a kreatív rémisztgetésben rejlik, hanem a feszültség építésében, a valós érzelmekben, és abban, hogy pontosan tudja, mit csinál. Ha éppen intimitás kell, akkor kapunk egy megható párbeszédet, ha ránk akarja hozni a frászt, akkor az egyik belső, rejtett félelmünkhöz nyúl, vagy megmutatja a gyermekek arcát beborító, tiszta rettegést.

A Démonok között a horrorfilmek ékköve, ami minden téren elképesztő teljesítmény nyújt. Semmit sem tolnak túl, az agyatlan rémisztgetés helyett pedig inkább egy vérfagyasztó családi drámaként lehetne jellemezni, ami remekül megalapozott egy különleges világot. Sokkal mélyebb és okosabb ez az alkotás, mint bárki is gondolná, a rendező pedig úgy játszik velünk, ahogy akar, és szerencsére az volt a célja, hogy maradandó élményben legyen részünk, amit meg is kapunk.