Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Megdöbbentő vallomás: sokáig nem tudta elfogadni magát a magyar énekes – interjú

Megdöbbentő vallomás: sokáig nem tudta elfogadni magát a magyar énekes – interjú

Zene, Film & Kultúra

Megdöbbentő vallomás: sokáig nem tudta elfogadni magát a magyar énekes – interjú

Zene, Film & Kultúra

Héjja Krisztián - 2020.10.24. 07:07

Az elmúlt években igencsak megindult Lobó-Szalóky Lázárnak és zenekarának, a Dirty Slippersnek a karrierje. Az énekes az elmúlt két évben, több szakmai díjat is bezsebelt, de ahogyan mindennek, a sikernek is ára van. A 31 éves zenész hiába van színpadon 15 éves kora óta és vívja ki a közönség rajongását, az elmúlt esztendők keményen hatottak a lelkére, amiket magában tartott. Egészen mostanáig. Vajon tényleg annyira tökéletes minden ahogyan eddig mutatta, vagy a mosolyok mögött kőkemény harc folyik „odabent”?

– Gimis zenekarként kezdtétek, Gyulán még 2005-ben, aztán 2009-ben már Amerikában vettetek fel lemezt, úgy hallottam, hogy te egyébként innen is számítod a zenekar kezdetét. Miről szólt akkor az első négy év?
– Egészen kicsi korom óta, mindig a színpadra vágytam. Sok év távlatából be merem vallani, hogy 2005-ben, amikor a Supernem előtt felléptünk, még egyáltalán nem volt színpadképes a produkció. Bizonyítani akartam a szüleimnek, a barátaimnak és legfőképpen a gimnázium tanáraimnak, ahová jártam, hiszen amikor 2005 decemberében felléphettünk a Petőfi Csarnok legendás színpadára, volt egy pedagógus, aki gúnyosan megjegyezte, hogy »meddig akarsz még zenélgetni, kisfiam?«. Nyilvánvalóan tudták, hogy az akarat és a tettvágy sokkal nagyobb volt, mint a zenei tudás. Éppen ezért nem hittek bennem és annak ellenére, hogy gimnazista zenészként, már a Heaven Street Seven, vagy a 30Y zenekarok befogadtak maguk elé, előzenekarnak, nem gondolták, hogy ebből lehet bármi is. Nos, valóban talán idejekorán már felmentünk a klubok, valamint a helyi fesztiválok színpadára és sűvített a punkrock a színpadról. 2009-ben azonban az egyik demo felvételünk felkeltette egy amerikai lemezkiadó érdeklődését, majd elmentünk az Amerikai Egyesült Államokba elkészíteni az első lemezünket, előtte azonban tagcserék, szponzorok keresése, óriási veszekedések fűszerezték a mindennapokat. 

– Veszekedések? Azt gondolnám, hogy 19 éves „kölyköknek”, ha bejöhet az amerikai álom, akkor mindenki boldog.
– Én repestem is és nem véletlen mondom el azóta is minden interjúban, még ha már néha unalmas is. Van, aki attól nő fel, hogy gyermeke születik, velem viszont akkor történt meg, amikor még 20 éves sem voltam, de már több reptéri átszállással, több, mint tíz órás buszutakat megtéve kellett elvezessem a zenekarom egy clevelandi lemezkiadó stúdiójába. A kérdésedre rátérve, az akkori zenekari tagok szülei az enyémet leszámítva, nem nagyon támogatták a bandát és visszagondolva ezt nem is fogom tudni nekik megbocsátani, hiszen a saját gyermekeiket, akkori barátaimat fosztották meg attól az élménytől, amit én a pályám kezdetén már átélhettem. Nyilván nem meglepő, hogy azokból a srácokból nem lett aktívan turnézó, lemezeket készítő zenész. Én viszont Cleveland-ben olyan bepillantást kaptam a „nagyok világába”, amit azóta is magammal hordozok és sajnos még mindig sokaknak kell itthon elmagyaráznom, hogy ez miért fontos. Azt a profizmust, higgadtságot és alázatos munkát azóta sem éreztem szinte sehol, amivel ott találkoztam. 

– A te családod hogyan fogadta azt, hogy te zenész akarsz lenni? 
– A családunk, számomra fontos része támogatott mindig, még akkor is akceptálták a próbatermi próbálkozásokat és az első koncerteket, amikor tudták, hogy még nem igazán tartunk ott. De a szüleim hagytak, motiváltak és ahol tudtak segítettek. Elképesztően hálás vagyok ezért. Isten egy csodálatos családdal jutalmazott meg engem, így az a legkevesebb, hogy büszkévé akarom tenni őket. Nyilván voltak és vannak is a tágabb családi körben olyanok, akik a mai napig nem ismerik el az eredményeket, de mára tiszta, hogy ennek mi az oka, viszont régen ez számomra nehézségeket okozott. Képtelen voltam elfogadni, hogy vannak emberek, akiknek soha nem leszek elég jó, és idővel én sem fogadtam el önmagamat. Később persze pont ebből a bizonytalanságból merítettem erőt, hitet és lettem egy maximalista ember. Ezek nélkül nem tartanék ma itt. 

– Ennek a maximalizmusnak köszönhetően volt a sok tagcsere is? 
– Természetesen! Soha nem csináltam titkot abból, hogy nekem ez a zenekar az életem. Aki csak ül és kényelembe helyezi magát a szekéren, annak soha nem lesz helye ebben a bandában. Sokat vártam el mindig a zenekari tagoktól, ezt persze sokan cseszegetésnek vették és a marha nagy egójuk nem nyelte le, hogy valaki megmondja nekik a valóságot. Ezek az emberek maguktól hagyták el a zenekart, sértődöttségből kiléptek, amivel a legjobbat tették velem, hiszen nem kellett így nekem elküldeni őket. Én a mai napig is fontosnak tartom mind a szakmai alázatot és fejlődésre való szüntelen törekvést, mind azt, hogy megszívleljük egymás véleményét. De ezt mástól is elvárom. Nem vagyok egyszerű eset, de amit kitűzök célként, azt a legjobb tudásom szerint meg akarom valósítani, ha kevesebb, ha több időbe is kerül. Ezzel pedig a zenekar érdekét szolgálom. Éppen ezért nem engedem ki a Dirty Slippers ügyeit a kezemből és ma már csak egy szűk körnek adok a véleményére. 

– Úgy beszélsz a zenekarról, mintha a szerelemgyereked lenne. Soha nem próbáltál szerencsét másik formációban? 
– Volt pár próbálkozás, de soha nem jött össze. Legutóbb pont alig egy hónapja volt egy érdekes story, amit a mai napig sem értek. Nyilván ez is egy olyan csalódás volt, amiből tanultam és hiszek abban, hogy ez is csak azt mutatta meg, hogy a legjobb helyen a Dirty Slippers-ben vagyok, ahol a véleményem szerint a legerősebb lemezünkön dolgozunk. 

Borítókép: Lobó-Szalóky Lázár // sajtófotó