Greenland-kritika: mintha Roland Emmerich vizsgafilmjét látnánk

Az utóbbi években elég nagy hiánycikk lett a katasztrófafilmekből; ha megnézzük az elmúlt 30 év terméseit, azt láthatjuk, hogy míg a 90-es, és 2000-es évek elején ezek a műfaji alkotások a reneszánszukat élték, addig a 2010-es évekre már majdhogynem teljesen kikoptak nemcsak Hollywood látóteréből, de a köztudatból is. Néha-néha persze kaptunk egy-egy látványos zsánerfilmet, mint példádul a 2017-es Űrvihart, ami bár fogyasztható volt, mégis a bevételi adatok egyértelműen rávilágítottak arra, hogy a napjaink nézőjének már nem fekszenek ezek a világpusztító, huszadszor nézzük meg, hogyan pusztul ki a bolygónk típusú látványfilmek.

Ennek ellenére mégis elfogott egy heves kíváncsiság és várakozás, mikor befutott a Greenland – Az utolsó menedék című film előzetese, és most, hogy végre láttam, amellett, hogy kicsit átverve érzem magam, úgy gondolom, abszolút megérte a mozijegy árát, hiszen nem mindennap lát az ember olyan kis költségvetésű látványfilmet, ami sokkal inkább egy jól sikerült tévéfilmhez hasonlít, semmint egy brutális, egész városokat és földrészeket felperzselő/romba döntő katasztrófafilmhez.

A történet: egy hatalmas méretű üstökös közelít a Föld felé, amely az emberiség teljes pusztulását okozhatja. A totális káosz, és tömeges pánik közepette John Garrity (Gerard Butler) is menekülésre kényszerül családjával. Az elszánt férfi csak egy dolgot akar: biztonságban tudni feleségét (Morena Baccarin) és kisfiát. A végzetes, apokaliptikus katasztrófa árnyékában Garrity bármire képes, hogy eljuttassa szeretteit a Föld utolsó, védelmet nyújtó menedékére.

A Greenland – Az utolsó menedék tulajdonképpen egy korábbi zsánerfilmekből csemegéző, látványelemeket csakis a rendelkezésre álló költségvetés mértékében, de tudatosan és ügyesen alkalmazó, inkább a személyi drámákra ráfekvő alkotás, ami összességében olyan hatást kelt, mintha a katasztrófafilmek koronázatlan királyának, Roland Emmerich-nek a vizsgafilmjét látnánk.

A film forgatókönyvírója, Chris Sparling előszeretettel kölcsönzött bevált sztorielemeket más rendezők alkotásaiból, mint például a 2012-ből vagy A lehetetlenből, de szerencsére nem csak használt téglákból építkezik. Tekintetbe véve, hogy 34 millió dollárból kellett összehozni egy látványos katasztrófafilmet, az író és a rendező inkább a személyi drámákra és az emberekre helyezték a hangsúlyt, amihez Gerald Butler és Morena Baccarin elég erős, jól összehangolt párosnak bizonyult. Kettejük megnyerő alakítása okozhat néhány magával ragadó pillanatot, de Sparling könyvének bizonyos szegmensei önmagában is meglepően velősre és sokkolóra sikeredtek abból a szempontból, hogy egy ilyen visszafogottabbnak mondható katasztrófafilmnél nehéz előre megjósolni, hogy mi fog történni.

Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a film gyakorlatilag összes látványos részét ellövik az előzetesben, ennek ellenére egy pillanatra sem válik unalmassá és vontatottá az egyébként két órásra nyúlt cselekmény. A Greenland valójában egy tisztességes példája annak, hogyan kell egy mindvégig pörgős, eseménydús, de mindemellett a műfajnak megfelelően egy látványos és kielégítő filmet csinálni.

Mint minden film, természetesen a Greenland sem hibátlan. Az alacsony büdzsé alaposan meglátszik az akciójeleneteken: amikor éppen nem videojátékba illő módon lángol vagy robban fel valami a vásznon, akkor a Clarke nevű üstökös pusztítását csak az amerikai híradók felvételein láthatjuk. Érdekes, hogy mégsem az „olcsón” kivitelezett, képről leugró CG az, ami a film legnagyobb problémája; sokkal jobban zavarja az ember szemét a gyenge operatőri munka, ami ugyancsak az alacsony költségvetés miatt gyakran tudatosan kevésbé bevilágított, sötétebbre hangolt képeken, és a sokszor követhetetlen, indokolatlanul rázkódós snitteken mutatkozik meg.

Mindent összevetve a Greenland – Az utolsó menedék egyáltalán nem egy rossz film, inkább egy brutális katasztrófafilmként eladott látványos és tisztességes road movie, ami az emberekre, a személyi drámákra, semmint a végeláthatatlan pusztításra épít. Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy hollywoodi viszonylatban milyen kevés pénzből kellett az alkotóknak gazdálkodniuk, és ennek tudatában nem olyan elvárásokkal ülünk be rá, mint egy Roland Emmerich-féle alkotásra, akkor egy szórakoztató moziélményt fog nyújtani.

A film már megtekinthető a magyar mozikban.