Űrvadász-ajánló: borsódzik a hátam ettől a bolygótól

Szerintem nem vagyok egyedül, sokan veszünk elő esténként egy-egy régi klasszikust, hogy valamivel eltöltsük az unalmas óráinkat. Egyik este gyerekkorom egyik kedvence esett áldozatul, egy B-kategóriás sci-fi, az 1983-as Űrvadász. Bevallom, kicsit féltem, hogy mennyire fog összeomlani bennem a film nimbusza, mikor felnőtt fejjel újranézem, de szerencsére ez nem történt meg.

Persze, az első három percben látott „látványorgia” sokaknál kicsapja a biztosítékot, főleg, miután a következő öt percben olyan szavakat és dátumokat hallhatunk, hogy „járvány”, „pestis”, „2021”, „karantén”... De hamar túllendültem a jelenhez való hasonlítgatáson, és átadtam magam a Zóna undorító lényeinek.

A nem CGI-fanok biztosan élvezni fogják a posztapokaliptikus látványvilágot, hiszen ezt a hangulatot tökéletesen átadja a film, mely szerintem elég időtállóra sikerült. A sztori nem egy óriási eresztés, mivel egy felrobbant űrhajó három utasa – akik természetesen mindhárman nyolcvanas évekbeli modellek – az első, földi életre alkalmas bolygóra érkezik, majd elég hamar főgonoszunk, Nagykutya (Michael Ironside) karmai közé kerülnek. Főhősünk, Wolff (Peter Strauss) játssza a fejvadász szerepét, de mind öltözékre, stílusra, technikai felszereltségre akár Han Solo testvére is lehetne... A magányos farkas útja során társat szerez egy tinilány személyében, majd régi barátja, Washington (akit leginkább a Szellemirtókból ismert Ernie Hudson alakít) is csatlakozik hozzá.

Bár a film nem horror, mégis voltak benne olyan jelenetek, melyek mai szemmel – plusz 5.1-es hangrendszeren – is borzolják éjszaka az ember idegeit. Például az undorítóan elhízott csodalények, vagy a Molotov-koktélt dobáló beteg gyerekek – hát, egyikük sem leányálom.

Viszont, érdekes módon sokkal, de sokkal hosszabb akciójelenetekre emlékeztem, pedig igazából mindenkit egy-két perc alatt letudnak hőseink, legyen szó akár harci amazonokról, vagy vízből kiemelkedő sárkányról. Miután sikerrel veszik az akadályokat, bejutnak a Zóna területére, és jöhet is a finálé. A Halál labirintusa zseniális, illetve Ironside is remekül játssza Nagykutya szerepét, de nemcsak az ő, hanem az összes szereplő alakítását ki lehetne emelni. Azt hiszem örülnénk, ha napjaink B-kategóriás filmjeiben ilyen színészi játékokat láthatnánk.

Összességében mindenkivel megnézetném ezt a művet, aki rajong a nyolcvanas évek sci-fi filmjeiért. A látvány, a jelmezek, a zenék, a hangok, illetve az egész bolygó posztapokaliptikus jellege tökéletesen lett összehozva, és mai szemmel is megállja a helyét.

Lehet, hogy csak a nosztalgia miatt, de minden percét élveztem, és remélem, hogy páran rajtam kívül is elő fogják venni, és majd jól szórakoznak 90 percen keresztül!