Sonic, a sündisznó-kritika: Jim Carrey még mindig elemében van

Bár a '90-es évek első felében születtem, nekem teljesen kimaradt a Sonic videojáték. Látásból ismerem a központi karaktereket, és néhány fogalommal is tisztában vagyok, mint például a Káosz Smaragdokkal, amiket Dr. Robotnik meg akar szerezni, de pont eddig tart a tudásom ezen a téren. Éppen ezért nem is fogok nagyon belemenni a film és a játék közötti összefüggésekbe, vagy utalásokba (ha van egyáltalán ilyen...).

A történet szerint Sonic-ot a Havas Jon kardjáról elkeresztelt bagoly, Hosszúkarom átküldi egy másik világba, hogy megmentse őt. Így kerül a villámgyorsaságáról híres sündisznó a Földre, ahol tíz évig sikerült megbújnia. Egy nap azonban lelepleződik a szarkasztikus kisvárosi zsaru, Tom (James Marsden) előtt, akivel Sonic útra kel, hogy visszaszerezzen egy zsáknyi aranykarikát, de közben egy elmebeteg zseni, Dr. Robotnik (Jim Carrey) folyamatosan a nyomukban van.

Őszintén szólva a korábbi előzetesek és a karakter eredeti dizájnja körüli botrány miatt egyáltalán nem vártam sokat ettől a filmtől, egyedül Jim Carrey volt az, aki rá tudott venni, hogy megnézzem. Az elmúlt hetekben több siralmas családi vígjátékot is sikerült végigszenvednem, mint például a Dolittle-t, vagy a Ne játssz a tűzzel-t, a Sonic, a sündisznó viszont képes volt arra, amire az említett alkotások nem: szórakoztatott.

Nyilván ez attól is függ, hogy az ember milyen elvárásokkal ül be egy filmre, de a Sonic egy olyan vígjáték lett, ami nem csak általános iskola második osztályáig akarja kiszolgálni a nézőket, rendelkezik egy, különböző korosztályt megcélzó humorfaktorral, ami miatt a felnőttek ugyanúgy élvezni tudják, mint a gyerekek.

Ez a film nemcsak azoknak szól, akik 670-szer végigvitték a játékot, a készítők ügyeltek rá, hogy a „Sonic-szűz” nézőket is szórakoztassa, és mint utóbbiak táborát erősítő egyén, őszintén mondhatom, hogy ez maximálisan sikerült.

Én mindig azt mondom, hogy helyén kell kezelni a filmeket. Bár már többször láthattuk a más világokból érkező lények történetét, akit egy ember a védelmébe vesz, és aztán összebarátkoznak (lásd E.T.-t), de itt ne várjunk olyan drámai pillanatokat, mint Spielberg örökzöld alkotásában. Nem is lenne rá szükség, hiszen Sonic-nak a célja az önfeledt szórakoztatás.

Természetesen a címszereplő a nagy sztár, a kicsik odáig lesznek a kamaszként viselkedő „Kék Ördögért”, aki az egyik jelenetben teljesen olyan, mint Gollam A Gyűrűk Urában, de tény, hogy az ezerarcú Jim Carrey nélkül fele ennyit nem érne az egész.

Az öreg komikus-színész olyan parádés bohóckodást tol végig az egész film alatt, amihez hasonlót például az Ace Ventura-ban, A maszk-ban, és a Hanta boy-ban produkált. Akik ezeket a filmeket szerették, a Sonic-ban is imádni fogják Carrey alakítását, viszont, aki mindig is utálta és falra mászott tőle, inkább ne kínozza magát.

Carrey-ről süt, hogy imádta ezt a munkáját, az ördögi zseniként bepromózott Dr. Robotnik méltó ellenfele Sonic-nak, bár szerintem az igazi, a játékból ismert oldalát még nem láthattuk – talán a folytatásban. Ugyanis várható, hogy elkészül a Sonic folytatása, már csak a lezárásból kiindulva, és ha adhatok egy tippet, akárcsak a Marvel-filmeknél, érdemes megvárni a stáblista közepét, ahol kapunk egy extra jelenetet.

Összességében a Sonic, a sündisznó nemcsak azoknak szól, akik a játékon nőttek fel, hanem minden korosztály számára egy szórakoztató filmélmény lehet, és bár vannak kisebb bukkanók a cselekményben, még így is az idei év eddigi legjobb családi vígjátéka.