Richard Jewell balladája-kritika: egy újabb Clint Eastwood-remekmű?

Sully – Csoda a Hudson folyón, A párizsi vonat, J. Edgar – Az FBI embere, Elcserélt életek, Amerikai mesterlövész…

Néhány példa Clint Eastwood, az elmúlt évtizedben debütált rendezései közül, amelyek igaz történeten alapulnak, és középpontjukban egy olyan személy áll, akinek tetteit a világnak meg kell ismernie.

Ezúttal Richard Jewell történetét tárja elénk, a biztonsági őrét, aki az 1996-os atlantai olimpián több száz ember életét mentette meg, miközben a sajátját kockáztatta. Hős lett belőle, egy ország ünnepelte. Egy darabig. Nem sokkal később már az első számú közellenségként tekintett rá Amerika két legnagyobb hatalma: az igazságszolgáltatás és a sajtó.

Az FBI úgy gondolta, hogy ő lehetett a merénylő, aki hírnevet akart szerezni emberi életek árán. A naiv, jó szándékú férfit egy karrierje mélypontján lévő ügyvéd karolta fel, és segítette őt abban, hogy bebizonyíthassa az igazát.

Bevallom őszintén, nem ismertem Richard Jewell-t, amíg nem szereztem tudomást erről a filmről. Ugyanilyen Sully Sullenberger, akiről Eastwood már 2016-ban készített filmet. Bár róla már hallottam korábban, mégsem olvastam utána a 2009. január 15-i esetnek, mert szerettem volna a filmből megismerni a történteket.

Pont ezért lehetett rám olyan hatással, mert nem tudtam, hogyan végződik, és emlékszem, hogy a film végi jelenetnél milyen hevesen vert a szívem, és kihűltek az ujjaim, annyira izgultam Sully-ért. Hasonlót vártam a Richard Jewell balladájától is, éppen ezért nem merültem bele a férfi történetébe, vártam, hogy Clint Eastwood ismertesse a részleteket.

Mindezt nem kevesebb, mint 131 percben tette, amit így, hogy már láttam a filmet, indokolatlannak érzek. Míg az elején fenntartotta az érdeklődésemet a merényletig, majd utána az

„egyik nap még hős vagy, másik nap már a nemzet ellensége”

bonyodalom, a történet közepénél leül a cselekmény, és ellaposodik. De mindenért kárpótol a film utolsó harmada, amikor előjönnek az igazán nagy alakítások.

Bár a Kathy Bates-Sam Rockwell-Paul Walter Hauser trió mindvégig briliánsan játszik, mellettük eltörpül a rámenős újságírót alakító Olivia Wilde, és az FBI-ügynököt megformáló Jon Hamm. Tény, hogy nem rájuk akar építkezni a film, mégis silány karikatúráknak tűnnek a fent említett színészek által életre keltett, és precízen kidolgozott karakterekhez képest.

A Richard Jewell-t alakító Hauser teljesen átlényegült, a szerep kedvéért 15 kilót szedett fel magára, és nagyon sokat beszélgetett a címszereplő valódi édesanyjával, Barbara Jewell-vel, hogy minél hitelesebben jeleníthesse meg a vásznon az atlantai olimpia hősét.

A filmben az édesanyát játszó Kathy Bates már kisujjból hozza a profit, bár a film első felében nem nyújtott számomra semmi olyat, ami miatt indokoltnak éreztem volna az Oscar-jelölését, de amint színre lépett a megfáradt, és összetört anya, aki a gyerekéért könyörög a világnak, az az alakítás engem is megtört.

A film nagyon részletesen mutatja be azt a nagyjából három hónapot, amíg a Richard Jewell elleni nyomozás le nem zárul. Ezalatt a kicsivel több, mint két óra alatt egy olyan hőst láthatunk, akit ma még ünnepelnek, de holnap már fenyegetésként néznek rá. Ha végignézzük, hogyan teszi tönkre nemcsak Jewell, de a családja életét az amerikai kormány és a média, joggal fogalmazódik meg bennünk a kérdés, amit maga a film is feltesz:

Megéri hősködni? Megéri jót tenni? Megéri megmenteni több száz embert?

Bár nem mindig képes odaszögezni a figyelmet, összességében a Richard Jewell balladája egy részletes és elgondolkodtató film, amit ugyan nem sorolnék Clint Eastwood mesterművei közé, de akik szeretik a rendezéseit, valószínűleg erről a filmről is pozitívan fognak vélekedni.

A film az InterCom forgalmazásában január 23-án kerül a mozikba.