Jégvarázs 2-kritika: olvad a jég, de még mindig varázslatos

2013-ban a Disney elkészítette a mai generáció legsikeresebb, és azóta klasszikusnak számító animációs filmjét, a Jégvarázst. A Hans Christian Andersen A hókirálynő című műve alapján készült mese több szempontból is beírta magát a történelembe. Egyrészt ez volt az első Legjobb animációs film Oscar-díjjal jutalmazott alkotás, amit a Walt Disney Animation Studios hozott létre. Másrészt azóta is büszkén viseli a legtöbb bevételt hozó animációs film elismerését, amit a szintén 2013-ban debütált Gru 2-től vett el. És ne felejtsük el, hogy az örökzöld slágerré vált Let It Go-ért a Legjobb betétdalnak járó aranyszobrot is átvehette.

Éppen ezért nem volt kérdés, hogy a Disney egyszer csak bejelenti a folytatást. Érdekes módon, erre hat évet kellett várni, pedig az Egérgyárnál az a megszokott, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, és addig kell több bőrt lehúzni róla, amíg pénzt keresnek rajta. Mindenesetre bizakodásra adott okot, hogy „ilyen sokat” vártak a második résszel, aminek története ott folytatódik, ahol az eredeti abbamaradt.

A folytatásban Arendelle népét a négy fő elem szelleme rémiszti meg, amelyek abból az elvarázsolt erdőből szabadultak ki, amiről Elza és Anna csak apjuk meséiből hallott. Elzát egy hang csábítja az erdő felé, és a csipetcsapat útnak indul, hogy kiderítsék, milyen titkok rejlenek a köd áztatta fák között.

Rögtön az elején el kell mondanom, hogy én mindezidáig nem láttam a 2013-as Jégvarázst, és sosem éreztem késztetést arra, hogy megnézzem. Mégis elmentem a második rész sajtóvetítésére. Aztán, ahogy kijöttem a moziból, siettem haza letölteni az első részét, már nem azért, mert szoros összefüggések vannak a két film között, és az első megtekintése nélkül érthetetlen lenne a folytatás, pusztán arról van szó, hogy elkezdett érdekelni.

Jennifer Lee és Chris Buck gyönyörűen átgyurmázták Andersen meséjét, és formáztak belőle egy egyedi történetet, amelyet a Robert Lopez, Kristen Andeson-Lopez és Christophe Beck trió fantasztikus zenével és betétdalokkal koronázott meg. Az eredeti alkotógárdából mindannyian visszatértek a folytatásra, és bár látszik rajta, hogy Lee és Buck egy, az eredetihez méltó folytatást akartak készíteni, mégsem ér fel arra a szintre.

Amellett, hogy igyekszik újat mutatni, a Jégvarázs 2. egy felnőttesebb mese, ami akár sokak nemtetszését válthatja ki. Én viszont szeretem az olyan történeteket, ami együtt nő fel a közönségével. Erre tökéletes példa a Harry Potter, ami évről-évre egyre komolyabb, egyre felnőttesebb lett. Persze a Jégvarázs 2. a komolyabb hangvétel mellett megmarad egy biztonsági játéknak, egy kockázatmentes Disney-mesének, amiben már-már túltolták a nosztalgiafaktort. A filmben fellelhető több olyan elem, ami az első részben jól működött, éppen ezért ide is be kellett rakni. Ez megmutatkozik egy dalban, egy párbeszédben, vagy egy poénban.

Azzal gondolom nem árulok el nagy meglepetést, hogy ez a film is Elza köré épül. Az ő varázserejének eredetét kutatva hőseink számos kalandot élnek át, de a legtöbbük csak fan service-tölteléke a sztorinak.

Ilyen például Olaf, a közönségkedvenc hóember, aki folyamatosan szórja a poénokat, vagy Kristoff, akinek szerepe kimerül abban, hogy Anna keze megkérésének megfelelő módját és lehetőségét keresi, amiben próbál neki segíteni Sven, a szarvas. Éppen ezért a Jégvarázs 2. története voltaképpen másfél karakterre helyezi a hangsúlyt, Elzára és Annára, akinek csak a film utolsó negyedében jut fontos szerep.

Térjünk rá a film zenei tényezőjére, ami már korábban is fontos része volt a Jégvarázsnak. A Lopez, Lopez és Beck trió ezúttal is kitett magáért. Az elődjéhez hasonlóan a második rész is tele van emlékezetes dallamokkal és zseniális betétdalokkal, más kérdés, hogy néhányuk teljesen felesleges vagy rossz helyen csendül fel.

Természetesen most is Elzának jutott a legjobb nóta, az Into The Unknown tulajdonképpen az új Let It Go, ami ugyanúgy komoly esélyekkel indulhat majd a jövő évi Oscaron. Megvallva az őszintét, nekem ez az új dal sokkal jobban tetszik, mint a Let It Go, amióta láttam a filmet, már legalább ötször hallgattam meg nemcsak eredeti hangzásban, de a stáblista alatt hallható Panic! At The Disco feldolgozásában is.

Úgy gondolom, hogy jót tett a Jégvarázsnak ez a hat év kimaradás, így nagyobbat tud ütni a folytatás, ami összességében megérdemli a sikert. Nem ér fel elődje szintjéhez, de ez nem is baj, hiszen egy olyan történetet mond el, ami nemcsak tovább szövi a mesét, de méltó módon is zárja le. Őszintén remélem, hogy ezután már nem akarnak egy harmadik részt is csinálni, bár ismerjük a Disney zöldhasúak iránti mérhetetlen és enyhíthetetlen éhségét.

A Jégvarázs 2-t bárkinek tudom ajánlani, aki az első részt szerette, az ezt is szeretni fogja. Az én példámból kiindulva pedig azok számára is egy jó filmélmény lehet, akik nem látták az eredetit.