A főnix és a kecske háborúja – Demóna: A sötétség úrnője-kritika

2014-ben jött ki a Disney klasszikusának, a Csipkerózsikának az élőszereplős remakeje, a Demóna, aminek már a címe is arról árulkodott, hogy ez nem az a szokványos tündérmese lesz, amiben Fülöp herceg át akarja vágni magát Demóna gyilkos tövisfalán és magán a sötét tündéren, hogy szerelmes csókjával felébressze a megátkozott Csipkerózsikát.

A Demóna öt évvel ezelőtt egy óriási meglepetés volt számomra. Hatalmas pacsit adtam volna a Disneynek, mert be merték vállalni, hogy egy olyan Disney remaket készítettek, ami tulajdonképpen a történet főgonoszát helyezte a középpontba.

Nekem az antihősök, a gonosz figurák mindig is közelebb álltak a szívemhez, mint a hercegek és a hercegnők. Azt hiszem, sokan egyetértenek velem, ha azt mondom, hogy a negatív hősök mindig érdekesebbek voltak. Ilyen volt Demóna is. Bár kisgyerekként még nem foglalkoztatott a kérdés, de mikor később előkerült, megnézve a rajzfilmet, azon gondolkodtam, hogy Demóna tényleg azért sújt gyilkos átokkal egy ártatlan csecsemőt, mert a királyi pár nem hívta meg őt az ünnepségre?

Na nem. A Demóna ezt nem hagyta ennyiben. És milyen jól tette. A Disney az arcunkba tolt egy teljesen kifordított Csipkerózsikát, ami történetileg is okozott meglepetéseket, és sikerült olyan hátteret adni Demónának, és olyan motivációt, hogy meg tudtuk érteni a tettét. Persze még így sem szép dolog megátkozni egy kisbabát. Lényeg a lényeg, nekem nagyon tetszett a 2014-es feldolgozás.

Nem sokkal a bemutatása után Angelina Jolie el is kotyogta, hogy dolgoznak a folytatáson. Néztem, hogy ezt talán mégsem kellene, de a színésznő mindenkit megnyugtatott, hogy olyan ötlet született a sztorit illetően, amire egyszerűen nem mondhatott nemet. Na, akkor ezek után nézzük meg, hogy is sikerült a Demóna: A sötétség úrnője.

Öt év telt el azóta, hogy Aurorát kikiáltották Mooria királynőjének. Fülöp herceg pedig öt évet várt arra, hogy végre megkérje a lány kezét. Azonban nem olyan egyszerű ez. A családban sincs meg a harmónia, de az emberek és a varázslatos lények között is háború készülődik. Végül egy katasztrofálisan sikerült vacsora után Aurora és Demóna eltávolodnak egymástól, Ingrith királyné pedig elindítja a támadást Mooria teremtményei ellen.

Nem is mondok többet a sztoriról. Ahogy említettem, a történetben öt évet ugrottunk, és pontosan ennyi idő telt el a két film bemutatása között is. Ez alatt az idő alatt pedig tető alá kellett hozni egy teljesen egyedi sztorit, hiszen az alapanyag kimerült az első filmben. A legnagyobb gond a filmmel az, hogy maga sem tudja eldönteni, hogy milyen korosztályt szólítson meg vele. Már az első rész sem volt az a tipikus esti mese, ami nem is volt baj, de itt sikerült még fokozni ezt a faktort. Tulajdonképpen az Ingrith királynét alakító Michelle Pfeiffer egyik mondata ráhúzható az egész filmre:

„Ez a történet nem tündérmese.”

És ez abszolút igaz. Ennek ellenére a film egyes jelenetei és dialógusai mégis annyira gyermetegek, mintha azokat a forgatókönyvírók gyerekei írták volna. Ezt leszámítva egyébként voltak érdekes megközelítések a dramaturgiában, elég sok témát bedobtak az alkotók: Aurora régi átkától kezdve, a kitaszítottságon és Demóna „honnanjöttén” át, egészen a belső, családi viszályokig minden van itt. És pontosan emiatt a töménység miatt borul majdnem az egész forgatókönyv. Vannak légből kapott és elkapkodott elemei a filmnek. És sajnos vannak bugyuta, értelmetlen mellékszálai is.

Ez a fentebb említett átokkal kapcsolatos, amit ha belegondolok, egy óriási lehetőség lehetett volna, ha a készítők leülnek, és picit elgondolkodnak rajta. Helyette inkább a legegyszerűbb megoldást választották, ami egyben a legostobább volt. És pontosan az ilyen ostoba döntések miatt nem volt idő például a film egyik fontos mellékszálának kibogozására, ami Demóna származásával foglalkozik. A pandorai szárnyas fejvadászokból és a felszarvazott apacsokból keresztezett, Demónához hasonló sötét árnyakra úgy gondolom, kicsit több energiát és időt lehetett volna fordítani.

A látványról nem érdemes szót ejteni, mert elég csak ránéznünk a logóra (Disney), és tudjuk, hogy mit várhatunk ezen a téren. A színészek közül természetesen ezúttal is Angelina Jolie lopja el a showt, még mindig eszméletlenül jól áll neki Demóna szerepe. És ahogy az előző filmben Lipót király, úgy itt is a film antihőse volt Demóna mellett a legérdekesebb karakter. Michelle Pfeiffer remekül mutat a gonosz királynő szerepében. Ennek a két gyilkos nőszemélynek nem is kell fizikailag egymásnak esniük, elég, ha a szavaikkal fojtogatják egymást, és megfagy a levegő.

És lám, megint két karaktert és két színészt tudtam csak kiemelni, akárcsak öt évvel ezelőtt. Aurora még mindig csak sodródik az árral, tüneményes tölteléke a filmnek, de semmi több. Fülöp herceg, bár nem értem miért, egy színészcserén esett át, és ugyancsak nem sokat tesz hozzá a cselekményhez. Bár a film ezt igyekszik máshogy beállítani, valójában a két világ közötti konfliktust egy kecskével zárják le (burkolt spoiler, ne kövezzetek meg!).

Persze nem mehetek el a „kedvenc” kis tündéreim mellett sem, akiket már az első részben is legszívesebben egy összecsavart újsággal csaptam volna le, de most inkább rovarirtót vetnék be ellenük. Ha belegondolok, az ő szerepeltetésük a két film alatt olyan felesleges, mint nyugdíjasotthonban az óvszerautomata. Viszont hozzájuk köthető a film egyik üde színfoltja, ami egy utolsó visszakacsintás az eredeti Disney rajzfilmre. Ez azért egy kellemes pillanat volt, mondhatni egy rejtett utalás arra, hogy most A sötétség úrnőjével ért véget az a történet, amit a Csipekrózsikában láttunk. Csak átdolgozva, kibővítve.

A zene, amit öt évvel ezelőtt annyira megszerettem a filmben, és amit a zseniális James Newton Howard szerzett, most Geoff Zanelli, a Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja komponistája vitt tovább. Nem mondom, hogy sikerült néhány új, emlékezetes dallamot szőnie a filmbe, mert egyik sem maradt meg a fülemben, de így is kiváló aláfestése volt a képi világnak.

Őszinte leszek, a Demóna: A sötétség úrnője nem egy rossz film. Csak felesleges. Nem rokkant volna bele a világ, ha ez a folytatás nem készül el. Persze ez megint csak, mint minden kritikám esetében, az én szubjektív véleményem, ettől függetlenül a Demóna 2. egy remek családi moziélmény lehet, így bátorítok mindenkit, aki szerette az első részt, hogy ennek is adjon egy esélyt. Mert vannak hibái, melyik filmnek nincsenek, de mégiscsak egy gyerekfilmről beszélünk, mégha sokszor el is felejti, hogy az. Ha ízig-vérig az lenne, nem virítana Angelina Jolie szexi bőrszerkóban egy csata kellős közepén.