Hotel Mumbai: nem a sátán, egyszerű fiatalok gyilkoltak le ártatlanokat

A terrorban az a legfélelmetesebb, hogy a békét egy pillanat alatt változtatja háborúvá. Mindennapi életünk díszletei közé átmenet nélkül érkezik el a pokol, és kifordítja mindazt, amihez addig mérhettük magunkat. Hirtelen nem számít, hogy tömeg van a buszon, hogy a főnök kiszúrt velünk a munkahelyünkön, vagy, hogy fizetni kell a lakáshitelt, egy dolog marad: küzdeni az életünkért. Ezt a nézőpontváltást mutatja be zseniálisan a Hotel Mumbai című ausztrál-amerikai dráma, amely az indiai metropoliszt ért 2008-as terrortámadás igaz történetét meséli el. Fájdalmasan nyíltan és valószerűen. Kemény fába vágta a fejszéjét, de az elsőfilmes Anthony Maras szinte hiba nélkül oldja meg a feladatot, brutális, mégis érzékeny filmet készített a terrorról.

Hogyan lehet feldolgozni egy eseményt, amely alig több mint tíz éve esett meg? Még akkor is borzasztóan nehéz, ha egy teljesen ártalmatlan ügyről van szó, hiszen a közönség fejében még elevenen él a történet a saját értelmezése szerint, ráadásul a szereplők nagy része feltehetően életben van, ami tovább bonyolítja a dolgot. Egy olyan extrém eset, mint a terrortámadás pedig szinte lehetetlenné teszi a megfelelő adaptációt. Itt ugyanis az erőszak már-már kifejezhetetlen, az áldozatok emléke és a túlélők iránti tisztelet pedig minden képkockán ott hagyja a nyomát. Ennek ellenére az elmúlt évtizedekben több kimagasló alkotás is született terrortámadásról.

Gus Van Sant Elefánt című filmje az amerikai Columbine gimnázium két diákjának kegyetlen mészárlását dolgozta fel 1999-ben. A 2005-ös München az 1972-es olimpián történt támadást mutatta be, amely során palesztin terroristák 11 izraeli sportolót öltek meg. A United 93-as azoknak a hősöknek állított emléket, akik 2001. szeptember 11-én visszavették a negyedik eltérített repülőgép feletti irányítást, amellyel így a terroristák nem tudtak újabb támadást végrehajtani – az utasok és a személyzet minden tagja életét vesztette, amikor a gép végül lezuhant. Tavaly két filmet is bemutattak a norvég Anders Breivik-féle terrortámadásról: a Július 22, illetve az Utoya, július 22.

Utóbbi az áldozatok szemszögéből mutatja be a rettenetes eseményt, amikor a szélsőjobbos Breivik rendőregyenruhában járta be Utoya kis szigetét, és válogatás nélkül tüzelt az ott táborozó ártatlan fiatalokra. Maras éppen ellenkező utat járt be: a Hotel Mumbai az akcióra készülő elkövetőkkel együtt érkezik meg. A közönség így egy hajóban utazhat a terroristákkal, velük szállhatunk taxiba, és közelről nézhetjük végig, amint tüzet nyitnak az útjukba kerülő ártatlanokra.

Mindeközben azonban a szálloda vendégeit is megismerjük. Maras párhuzamos történetmesélése egyszerű megoldásnak tűnik, mégis roppant bonyolult megoldás úgy egymás mellé helyezni a két sztorit – vagyis a támadók érkezését és a majdani áldozatok mindennapi életét –, hogy a váltások valódi feszültséget szüljenek. Márpedig a Hotel Mumbai-t majd’ szétveti a feszültség, és mire a pokol belehasít a szálloda békéjébe, már bennünket, nézőket is. Bármennyire is bizarr helyzet, azzal, hogy a gyilkosokat és az áldozatokat is testközelből mutatja be, az első lövésig ugyanolyan embernek tekinthetjük őket, ami tovább fokozza a rettenetet. Hogyan lehet képes valaki elkövetni ilyen borzalmas tettet? A könnyű válasz az, hogy „hát, mert kegyetlen, embertelen szörnyetegek”, Maras filmje azonban nem könnyíti meg a dolgunkat. Ezek a – mint később kiderült – pakisztáni terroristák nem szörnyetegek, hanem fiatalemberek, akik előtt ott állt az egész élet. Ők azonban az élet helyett azt választották, hogy lemészárolnak annyi embert, amennyit csak tudnak.

2008. november 26-tól 29-ig tíz iszlamista fegyveres Mumbai több pontján összesen tizenkét támadást hajtott végre, amelyek során 174 ember halt meg, és több 300 megsebesült. Bár a helyszínek között egy pályaudvar, kávézó, és egy másik szálloda is volt, a támadások szimbólumává a Tádzs Mahal Hotel vált. A város egyik legelőkelőbb hoteljét 26-án rohanták le a támadók, robbantottak, majd emeletről emeltre járva módszeresen mészároltak. Ezt a kegyetlen útvonalat járhatjuk be a Hotel Mumbaiban.

A szállodában közel 500 ember tartózkodott a támadáskor, filmen azonban ennyi embert egyesével lehetetlen bemutatni, Maras négy-öt (természetesen fiktív) szereplőre koncentrál. Közülük talán a legfontosabb Arjun, a pincér, akit a Gettómilliomos sztárja, Dev Patel alakít. Rajta keresztül tapasztalhatjuk meg a terror igazi rettenetét. A férfi a várandós felesége állapota mellett a szigorú szállodai szabályok miatt aggódik, rohan, és az elfelejtett cipője miatt aggódik, később azonban már a golyók elől menekül, és segít a szálloda vendégeinek. Merthogy a hotel alkalmazottai, bár megtehették volna, nem hagyták el az épületet, megpróbáltak inkább segíteni, és sokan épp emiatt vesztették az életüket.

Amit legtöbbször fájdalmas részletekbe menően láthatunk. Mivel nem az arctalan gonosszal találkozunk, hanem alaposan megismert fiatalokkal, az általuk elkövetett tettek megmagyarázhatatlanok ugyan, de teljesen hitelesek, hiszen a szemünk előtt zajlik a támadás. Emiatt az újabb és újabb halálok az elviselhetetlenségig fokozzák a fájdalmat. Talán ez Maras filmjének egyik gyengéje. Minden áldozat után úgy érezzük, még egy újabb értelmetlen halált nem tudunk elviselni, de persze nincs választásunk.

A másik, amit hibaként írhatunk fel, az a túlzásba vitt sztereotípia. A szálloda vendégei között találunk rasszista, és a világot a sosem létezett felsőbbrendűsége szemszögéből magyarázó angol hölgyet (Carmen Duncan), hamburgerre vágyó amerikait (Armie Hammer), a gyönyörű helyi feleségét (Nazanin Boniadi) és fura akcentusban beszélő orosz üzletembert (Jason Isaacs) is. Esetükben a jellemábrázolás sokszor kimerül az általánosításban. De ezek csupán apróságok, alig rontanak valamit a filmen.

Ahogy az elején is szóba került, egy terrortámadásról szóló film kapcsán óhatatlanul is felmerül, hogy el kellett-e készíteni egyáltalán? A Hotel Mumbai, akárcsak a korábban felsoroltak esetében ez nem lehet kérdés. Azzal, hogy Maras megmutatta, az elkövetők is emberek, a terror legfőbb sajátosságára világított rá. Nem a sötét oldal, a sátán vagy az orkok gyilkoltak le 174 embert, hanem olyan tanulatlan fiatalok, akiket szörnyen könnyű megbolondítani őrült eszmékkel. Minden szörnyűség ellenére ettől válik igazán remek filmmé a Hotel Mumbai. Képes rá, hogy magyarázatot adjon arra, amit ép ésszel alig lehet felfogni.