Testvérlövészek: ennél szórakoztatóbb vérengzést idén nem találsz

Legalább három-négy napja nem öltünk embert. Nem találod furcsának? A Sisters-fivérek (vagyis Nővérek-fivérek) nem viccelnek, az élet a vadnyugaton nem sokat ért, számukra azonban még annál a kevésnél is kevesebbet. Így aztán Eli (John C. Reilly) és Charlie (Joaquin Phoenix) nem panaszkodhat, képességeiknek és alkatuknak tökéletesen megfelelő munkát találtak: bérgyilkosként dolgoznak. És elég jól csinálják, hiszen jöhetnek ellenük akárhányan, végül mindig ők maradnak életben. Két mészárlás között azonban az ember elmereng az élet értelmén, és arra jut, hogy jobb lenne véget vetni a vérengzésnek, letelepedni és békében élni le, ami még hátravan. A harmóniához azonban rengeteg hullán keresztül vezet az út, és a visszavonuláshoz nem árt, ha van tartaléka is az ex-bérgyilkosnak. Mondjuk egy nagy zsák arany. A Testvérlövészek (nehéz eldönteni, hogy bravúros, vagy elbaltázott fordítás, az eredetit persze nem lehet felülmúlni: The Sisters Brothers) legalább olyan ügyesen egyensúlyozik a véres dráma és az abszurd vígjáték között, ahogy Eli Sisters a gyilkolás és a kifinomult lelki élet között. Jacques Audiard filmje néha ugyan elvéti az arányokat, de az biztos, hogy idén a mozikban nem lesz ennél viccesebb vérengzés, és szomorúbb komédia.

Oregonban járunk 1851-ben, csúcsra pörög az aranyláz, szerencsevadászok ezrei nyomulnak nyugat felé a meggazdagodás reményében. A legtöbben persze vagyon helyett csak néhány golyót szereznek, azt is a fejükbe. Csupán a kiválasztott kevesek találnak bármit a sebes folyású, jéghideg patakok medrében. Persze van, aki nem hagyja a dolgot a szerencsére, és ahelyett, hogy naphosszat túrná a pengeéles kavicsokat, feltalál inkább egy vegyületet, amelynek hatására az arany egyszerűen világítani kezd a vízben. Nem nehéz elképzelni, hogy egy ilyen anyag hogyan alakítaná át az aranyásók piacát, a vadnyugati körülmények között a szabadalom, vagy a jogbiztonság fogalmai annyit érnek, mint egy elgörbült kiskanál két forgótáras revolver ellenében. Eli és Charlie Sisters legfrissebb feladata, hogy elkapjanak egy tolvajt, aki állítólag meglopta munkaadójukat, a gazdag és kíméletlen Kapitányt (Rutger Hauer). Csakhogy Hermann Warm (Riz Ahmed) nem tolvaj, hanem feltaláló, és az aranyat jelző vegyülettel a zsebében igyekszik a hegyekbe. Nem a gazdagság vágya hajtja, az álmodott vagyont nemes célra használná fel: utópisztikus társadalmat hozna létre, amely gyökeresen különbözik a 19. század közepének vadnyugati világától. Vagyis igazságos, békés és harmonikus.

Álmai gyönyörűek, a valóság azonban némileg borúsabb, Sistersék ugyanis már a nyomára bukkantak. Egészen pontosan, egy felderítő, John Morris (Jake Gyllenhaal) találja meg Hermannt, és értesíti a bérgyilkosokat. Amikor a négy férfi összefut, kiderül, hogy nem mindig a gyilkosság a legjobb megoldás, hiszen egy aranyat jelző anyagot keverő tudós élve többet ér, mint holtan, a vagyon pedig segíthet kiszállni a sötét ügyletekből.

Eli ugyanis le akar számolni a múltjával. Hiába öl meg bárkit kérdezés nélkül, az idősebb fivér belül törékeny, mint egy virágszál. Ő a finomságot keresné az életben, ha lehetősége lenne rá, egy távoli farmon élvezné a világ szépségeit, és elfeledkezne a bugyborékoló vérről, a kifröccsenő agyvelőről és a halálhörgésről. A környezete azonban nem ereszti. Egy gonosz és kemény világban, ha az ember életben akar maradni, gonoszabbá és keményebbé kell válnia, mint a többiek. Amikor Eli fizet egy prostituáltnak (Allison Tomlin), hogy beszélgessen vele, és semmi mást nem kér, csak gyengédséget és kedves szavakat, a lány inkább elmenekül, mert nem bír elviselni ennyi jóságot.

Valahol mélyen talán Charlie is jó ember, de sajnos nagyon sok hullát borított a meszesgödör fenekén heverő emberi érzéseire. Iszik, kötekedik, és nagyon ritkán gondolkozik igazán józanul. Az ő hibájából hiúsul meg a nagy terv is, amely mindenkit boldoggá tehetett volna. Így pedig marad a menekülés és a gyilkolás.

Nem egy szokásos western a francia rendező filmje. Megvan benne persze minden, ami a műfajhoz kell, de a vadnyugat csak eszköz ahhoz, hogy a férfivé válásról meséljen, elsősorban Eli történetén keresztül. A loncsoshajú idősebb fivér előbb megborotválkozik, majd felfedezi a fogkefét, végül még az angol vécé csodáját is élvezheti, mintha egy vadember útját követnénk vissza, a civilizációba. Nem csoda, hogy miután John C. Reilly elsőként csapott le Patrick deWitt regényének megfilmesítési jogaira, Eli Sisters szerepét osztott magára. A figura minden színész álma lehetne, egy érzékeny lelkű vadember, aki vérmocskosan átverekszi magát a világ gonoszságán, és végül megpihenhet a vágyott harmóniában. Az elsősorban komikusként megismert Reilly (aki azért játszott már persze súlyos drámákban is) pedig nem is hibázza el, óriásit játszik a filozofikus bérgyilkos szerepében. És Joaquin Phoenix sem marad el tőle, a kettejük által megformált testvérek remekül egészítik ki egymást, és fordulnak olykor a másik ellen, de soha, egy percre sem hagyják magára a másikat a világ elleni kíméletlen harcban.

Néha nehéz megítélni, hogy egy-egy jelenet láttán inkább nevessünk, vagy szomorkodjunk. Zavarba ejtő helyzet, amikor a kifröccsenő vér láttán mosolyra húzódik a szánk. Nem lehet mit tenni, Audiard mintha szándékosan járatná velünk a bolondját, a kegyetlenség mélyén ugyanis mindig elrejt egy kis fekete humort, ami a hatással van ránk, akár akarjuk, akár nem. A néhol paródiába, néhol színtiszta komédiába hajló film mindezek ellenére mégiscsak egy kíméletlen világról fest képet, komor árnyalatokkal, így aztán sokszor az arcunkra fagy a mosoly. De épp ez teremti meg a Testvérlövészek egyedi hangulatát.