Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Dumbo: hogyan gyalázzunk meg ártatlan állatokat?

Dumbo: hogyan gyalázzunk meg ártatlan állatokat?

Zene, Film & Kultúra

Dumbo: hogyan gyalázzunk meg ártatlan állatokat?

Zene, Film & Kultúra

fib - 2019.03.30. 09:09

Újabb élőszereplős filmmel támad a Disney. Dumbo amilyen cuki, olyan rettenetesen kihasználják.

Gyerekkoromban kívülről tudtam a Dumbót. Minden egyes sorát, jelenetét fejből idéztem, ismertem a színeket és a gesztusokat is. Annyiszor láttam VHS-en, hogy végül már alig maradt valami a szalagból. Ha akkor találkozom egy élőszereplős feldolgozással, valószínűleg Tibetbe költöztem volna (gyerek)szerzetesnek, hogy soha többet ne találkozzam a nyugati civilizáció vívmányaival. Ma már kétszer is meggondolnám, hogy elutazzak-e, de ez nem feltétlenül a 2019-es Dumbo érdeme, csupán én lettem lusta és megalkuvó. Tim Burton (Batman, Ollókezű Edward, Az Álmosvölgy legendája, Charlie és a csokigyár) is felült a Disney élőszereplős vonatára. Sőt, ezúttal ő vezeti a szerelvényt, ami azonban így sem halad sehova. Az 1941-es rajzfilm világát kihajították, és építettek helyette egy nagyon is mait, a baj csak az, hogy az abnormálisan nagy fülű kiselefánt éppen annak a kornak és annak a világnak a szülötte, ha kivesszük belőle, hiába a vitorlázó méretű fülek, semmi sem marad utána.

Az eredeti történetben emberek alig jelennek meg, főleg körvonalakat látunk, és ha valakinek eredeti gondolata támad, azt is csak egy kisegér suttogja a fülébe. Ezzel ma nehezen lehetne eladni egy filmet, főleg, ha a Disney most az emberekkel akar pénzt keresni. Vagyis kellett egy új sztori. Dumbót így nem egy egér karolja fel, és nem madarak segítenek felfedezni különleges képességét, hanem két gyerek. Érdekes döntés a részeg egeret és a nagyszájú varjakat felcserélni két tökéletesen érdektelen porontyra, de a stúdió nem fél semmitől, ha a profitról van szó. Persze felnőttek is akadnak mutatóba, ott van mindjárt a cirkuszigazgató (Danny DeVito), egy rejtélyes apa (Colin Farrell), a cirkusz dívája (Eva Green) és a kapzsi pénzember (Michael Keaton).

És ha már emberek mozognak benne, legyen az egész nagyon emberi. Van egy kissé lepukkant cirkusz, amelyet a bezárástól ment meg a nagyfülű kiselefánt felbukkanása. A rajzfilm a világszenzációval ért véget, pontosabban azzal, hogy a csodaelefánt híressé vált, és végre együtt lehetett a mamájával – 2019-ben ez már szinte elképzelhetetlen. Most már kapzsiságra, irigységre és korrupcióra van szükség ahhoz, hogy szórakoztató legyen egy gyerekmese. Persze, ha a Disney mindezt öniróniának szánta, akkor minden meg van bocsájtva. Hiszen végső soron ugyanazt látjuk viszont a vásznon, amit a stúdió csinál a valóságban. Ha van egy kicsit is sikeres produkció, jól prosperáló cég, akkor jön a nagy egérszörny, és egyből befalja. Ma már alig akad egy négyzetméternyi terület Hollywoodban, amin a Disney ne hagyta volna rajta a cipőnyomát. Innen nézve tehát akár a saját terjeszkedésükről, kapzsiságukról és gátlástalanságukról is szólhat a Dumbo.

Ez akár vicces is lehetne, de nincs kedvünk nevetni. Tim Burton ugyanis mintha csak azért vállalta volna a munkát, hogy legyen hol ülnie néhány hónapig. A Rendező feliratú szék pedig van olyan kényelmes, hogy az embernek ne legyen kedve felállnia belőle, és instrukciókkal ellátni a stábot. Pedig az alapanyag – mármint az eredeti – igazi kincsesbánya lehetett volna a rémálomszerű vízióiról ismert rendezőnek. És bár néhány dolgot igyekezett beépíteni, mint például a részeges álomjelenetet, ezek többnyire túlgondolt, és simára csiszolt, vagyis minden alapvető bájtól megfosztott jelenetet eredményeznek. Igazságtalan lenne persze mindent Burton nyakába varrni, hiszen a végső szót még a legapróbb kérdésben is a stúdió mondja ki nyílván, és amióta a Disney a filmkészítésről átállt a pénzszerzésre, minden esetben a biztosra mennek. Ezért is kellett sterillé tenni a Dumbót.

Persze írhatok bármit, a klasszikus mesefilmek meggyalázása (vagy szebben: élőszereplős felújítása) hatalmas bevételt hoz, így pedig édesmindegy, hogy egy valamikor Dumbo-rajongónak összetörik-e a szíve. A 2015-ös Hamupipőke félmilliárd dollárt hozott, ami épp elég volt ahhoz, hogy a Disney komolyan belefogjon a nagy sikerű animációinak megfilmesítésébe. A Szépség és a Szörnyeteg, A dzsungel könyve, és az Alice Tükörországban jó bemelegítés volt az idén érkező nehézsúlyú versenyzőkhöz. A Dumbo után ugyanis a röhejen kékre festett Will Smith-szel támadó Aladdin, és a nyáron érkező Az oroszlánkirály is próbára teszi majd minden rajzfilmen felnövő gyermek és gyermeklelkű felnőtt türelmét.

De mi azért maradjunk egyelőre a nagyfülű kiselefántnál. Nem kell ugyanis hónapokkal előre szaladni ahhoz, hogy (remélhetőleg jogosan) bíráljuk a Disney ötletét. A Dumbo ugyanis elsősorban nem azért rossz, mert a Disney morális klisékből épített fel egy közepesen sem izgalmas sztorit, amelyet aztán a hiteltelen karaktereikben idegenül mozgó színészekkel játszatott el, hiszen ezzel együtt még bőven lehetne szerethető alkotás, amely láttán egy kicsit mindenki elgondolkodik a világ kapzsiságán, és az azon felülkerekedő szereteten. A Dumbo legfőbb hibája, hogy úgy csinál, mintha éppen újraírná a kizsákmányolt elefántbébi történetét, a rendkívül naprakész és korrekt külső cukormáz alatt ugyanazt csinálja, amitől távolságot akar tartani: kihasználja a pénzt hozó hatalmas füleket. Vagyis pont a saját tanulságukba rondítanak bele.

Aki sosem látta az eredetit, annak talán nem lesz gondja vele, de persze azokat is elvarázsolhatja a Disney ellenállhatatlan bája, akik kívülről fújják a rajzfilmet. Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a bolondját járatja velünk a stúdió, még akár szórakozhatunk is. Ha máson nem is, magunkon mindenképpen.

Borítókép: Forrás: IMDB