Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Az ember, aki még a Mikulásnál is hatalmasabb lett

Az ember, aki még a Mikulásnál is hatalmasabb lett

Zene, Film & Kultúra

Az ember, aki még a Mikulásnál is hatalmasabb lett

Zene, Film & Kultúra

fib 09:29

Dick Cheney neve ismerős? Pedig egykor ő volt a leggonoszabb a világon, Christian Bale is az ördögtől nyerte az inspirációt a szerephez.

Minek filmet csinálni egy politikusról? Mondjuk, mert ő az egyik legrejtélyesebb alakja az amerikai politikának? Vagy azért, mert egy részeges senkiháziból küzdötte föl magát az alelnöki posztig? Esetleg mert ő indította azt a háborút a terror ellen, ami a mai napig meghatározza a világpolitikai és társadalmi eseményeket? Vagy Christian Bale kedvéért, aki újra meghízhatott a szerephez? Nehéz megválaszolni a kérdést, az Alelnök (Vice) című filmet végignézve azonban az utolsóra hajlok: a Batman-filmek hőse élete egyik legnagyobb alakítását nyújthatta volna, amiért már tényleg érdemes milliókat tolni egy produkcióba. Hiába pakolt azonban Bale 25 kiló hájat magára, hogy hitelesen töltse ki, az ellentmondásos megítélésű alelnök, Dick Cheney nem épp filigrán karakterét, a szerep üres paródia maradt csupán. Mint ahogy az egész film is egy burleszk-szerű komédiára hajaz, a hasra eséseket azonban itt bombák, kínzások és kivégzések helyettesítik.

A Steven Spielberg és Tom Hanks produceri irányítása mellett készült Elit alakulat (Band of Brothers) című HBO-sorozat utolsó előtti epizódjában volt egy emlékezetes jelenet. A második világháború utolsó hónapjaiban amerikai katonák utaztak a következő bevetésük helyszínére valahol Németországban, egyikük – egy nem túl bonyolult lélek, akit nem mellesleg a nagyon fiatal Tom Hardy alakított – újságot olvasott, a többiek cukkolva kérdezték, hogy miről szól a cikk. Arról, hogy miért is harcolunk, felelte a katona, és miért, faggatták tovább társai, úgy tűnik, hogy a németek gonoszak, hangzott az értelmezés. Abban a helyzetben a nagy világégés közepette, nem sokkal azelőtt, hogy felfedezték volna a haláltáborokat, ez a jellemzés – a németek gonoszak – egyszerre tűnt abszurdnak, végtelenül bölcsnek, és a legfeketébb fekete humornak. Tudom, ez most kicsit hosszúra nyúlt, de az Alelnököt nézve folyamatosan ez a jelenet pergett a szemem előtt. Adam McKay rendező (A híres Ron Burgundy legendája, Tesó-tusa, Pancser Police, A nagy dobás) politikai komédiája mintha ugyanúgy jellemezne egy egykori alelnök életét, ahogy az amerikai közlegény a világháborúról szóló újságcikket: „Dick Cheney gonosz”.

De ki az a Dick Cheney? Jogos kérdés, mára már valószínűleg kevesen emlékeznek az amerikai politika szürke eminenciására, aki a háttérből irányította George W. Busht, rajta keresztül az Egyesült Államokat, és így végső soron az egész világra hatalmas befolyással volt. Cheney 2001-től 2009-ig szolgált alelnökként az ifjabbik Bush mellett, de korábban, az idősebb Bush alatt honvédelmi miniszterként is dolgozott, és általában ő volt a Republikánus Párt egyik legerősebb, de mindenképpen legdörzsöltebb, és legelszántabb tagja. Nem nagyon érte be a második számú vezető szerepével, alelnökként a nem túl fényes elméjű ifjabb Busht minduntalan meggyőzve, vagy megkerülve vitte végig akaratát: neki volt köszönhető az iraki háború, a terrorizmus elleni harc, és végül napjaink rettegett terrorszervezete, az Iszlám Állam felemelkedése is. Legalábbis nagyon sokak, így Adam McKay szerint is.

Ez egy filmkritika, amelynek nem lehet célja politikai szereplőkről véleményt mondani, az azonban biztosnak tűnik, hogy Cheney működése tényleg alapjaiban változtatta meg az amerikai politikát, és az egész világot. Hogy jó (jobb) vagy rossz (rosszabb) irányba, azt döntse el mindenki – gondolom én, McKay máshogy látta. Szerinte egyértelmű állásfoglalásra van szükség, ki kell mondani, hogy Cheney egy utolsó szemétláda. Nem elég, hogy emberek millióinak tette tönkre az életét, de csalt, lopott és hazudott, azért, hogy magához ragadhassa a hatalmat. Ja, és persze egy középszerű tuskó volt, aki fiatalon minden este ájulásig ivott, de előtte még, összevert néhány embert, autóba ült, hazahajtott, és telehányta a lakást. Wyomingi elektromosvezeték-szerelőként semmire sem vitte volna, ha későbbi felesége nem állítja válaszút elé, vagy a pia-bunyó-hányás kombó, vagy ő. Cheney a nőt választotta. Összeszedte magát, elvégezte az egyetemet, bedolgozta magát a Fehér Házba, és onnan már nem volt megállás.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után Bush leblokkolt, erről láthattunk videófelvételeket, az Alelnök értelmezése szerint azonban ez a sokk nem volt véletlen, Cheney irányított a háttérből a szálakat, szerette volna a saját kezébe venni az ellencsapás irányítását. Vágyát a hatalomra a film egyszerű okokkal magyarázza: az alelnök korábban a Halliburton nevű megavállalat vezérigazgatójaként működött, és a cég, láss csodát, az amerikai hadsereg és a nemzetbiztonsági hivatal legnagyobb beszállítójává vált. Ezzel mondjuk, semmi újat nem közöl McKay, hiszen Cheney bizonyíthatóan sokmillió dollárral lett gazdagabb, amiért milliárdos megrendelésekhez segítette egykori munkaadóját. És az is nyilvánvaló, hogy az egykori alelnök más korrupció-gyanús ügyekben is nyakig benne volt, ahogy a globális felmelegedés elleni küzdelmet – finoman szólva – sem segítette elő. Ha pedig további érvekre van szükség Cheney ördöggé avatásához, íme: egy vadászaton részegen meglőtt egy texasi ügyészt, ami után még az áldozat családja kért bocsánatot Cheney-től.

Ez mind nagyon szép és jó, a politikus egy erkölcstelen szemétláda volt, és akkor mi van? Mintha azt mondanánk, a zebra csíkos. Van néhány, amelyik nem, de az genetikai hiba. Ehhez jóval több kell, ha filmet akarunk készíteni. Mert ha csak azt szajkózzuk, hogy van egy fickó, aki egy semmirekellő szarzsák volt, és kemény munkával elérte, hogy semmirekellő szarzsák legyen belőle, az nagyon sovány. Ez így nem film, csak propaganda anyag. Márpedig ahhoz túl nagyszabású a körítés, hogy propagandát csináljanak.

Christian Bale, mint Cheney, Amy Adams az alelnök felesége szerepében, Steve Carell Donald Rumsfeld egykori védelmi miniszterként, Sam Rockwell George W. Bush bőrében, Jessie Plemons pedig a rejtélyes narrátor szerepében tűnik fel a filmben. Ilyen gárdával valami nagyon komolyat is lehetett volna alkotni, az Alelnök azonban egy magas színvonalon kivitelezett blöff lett. Szatírának komoly, drámának nem elég tényszerű, komédiának túlzottan elfogult, paródiának pedig nem elég önironikus. Vagyis semmire sem jó igazán, egyetlen dolgot kivéve: hogy bizonyítsa, milyen romlott az amerikai politikai rendszer – vagy legalábbis a jobboldali republikánusok, hiszen a demokraták mindig megmentő angyalként jelennek meg (de ez is csak észrevétel, nem ítélet). Ehhez pedig a színészek csak asszisztálnak. Bale jó kövérre tornázta fel magát, és remekül utánozza Cheney mozdulatait és mimikáját, de ez csak olyan, mint a Bagi és Nacsa-féle Orbán-Gyurcsány paródia. Pedig egy interjúban elmondta, az ördögtől nyert inspirációt a figurához (lett is belőle botrány, Cheney lánya keményen nekiment a színésznek). A még rossz szerepekben is kiváló Amy Adams sem tud kilépni a nagyravágyó feleség komikusan elrajzolt alakjának korlátai közül, mégsem annyira zavaró, mint a közönségesen ripacs Steve Carell, aki egy kis Benny Hill Show-t csinál a filmen belül. Sam Rockwell a faék egyszerűségű amerikai elnök szerepében még akár vicces is lehetne, de sajnos éppen az esetében válik nyilvánvalóvá, hogy mi a baj az Alelnökkel, mi az, amiért ez a film nem működik: a valóság.

Ha McKay fikciót csinált volna a hatalmi visszaélésekről, akkor a paródia túlkapásai csak fokozták volna az ábrázolt jellemek gyengeségeit, így viszont, hogy létező alakokról készített komédiát, a poénok veszítenek az erejükből, és idővel semmi másra nem tudunk gondolni, csak arra, hogy ez a rendező szívből utálja azokat, akikről forgat. Talán megint túl távoli párhuzam, de a South Park is porrá zúz egy csomó embert a celebektől a korrupt politikusokig, csakhogy ott nem a gyűlölet domborodik ki, hanem a kegyetlen humor. Ez nem ártott volna McKaynek sem, aki ugye, tudja mi az irónia, vagyis eddigi pályafutása során többször is próbálkozott vele a filmjeiben.

Arról nem is beszélve, hogy a rosszul értelmezett poénokkal a valóban fontos, drámai pillanatokat is hitelteleníti a film. Például, amikor kiderül, hogy a republikánus erősember lánya leszbikus. Egy ilyen élethelyzet egy ilyen filmben különösen hangsúlyos lehetne, ám talán ennek a szálnak a kibontása lett a leggyengébb. Egyáltalán, a gonosz politikus gyerekeivel való kapcsolata nagyon egysíkú, egyetlen talán valóban izgalmas epizódra futotta: a kislányok a Fehér Házban apjukkal beszélgetnek, aki nem győzi hangsúlyozni, hogy milyen fontos helyen vannak éppen, hiszen aki itt lakik, a világ leghatalmasabb embere, még a Mikulásnál is nagyobb. Ennél szebben talán a politika iránt teljesen közömbös kisgyerekeknek nem is lehetett volna összefoglalni az elnök jelentőségét.

És mivel a gyakorlatban Cheney irányította a Fehér Házat, ahogy azt a filmben látjuk, értelemszerűen ő maga volt hatalmasabb a Mikulásnál. Ez pedig már nem csak a kislányoknak, de minden nézőnek tökéletes magyarázat lehet az egykori alelnök világpolitikai szerepére nézve. Ettől még nem biztos, hogy filmet kellett volna készíteni róla, vagy ha igen, akkor sem így. Persze az Alelnök már most nagy szenzáció, 8 Oscarra jelölték, és a legjobb film díjáért is versenyben van, vagyis van, akinek mégis megérte leforgatni.

Borítókép: Dick Cheney, azaz Christian Bale. Forrás: hollywoodreporter.com