Ha szétloccsantom az agyát, jó anya vagyok?

A Netflix fizetős tartalomszolgáltatóként egyre másra gyártja a filmeket, amelyekkel immár nyíltan szembeszállhat a mozik uralmával. A Madarak a dobozban (Bird Box), Sandra Bullockkal a főszerepben hozta is, amit elvártak tőle, brutális nézettséget produkált: egy hónap alatt 80 millióan nézték meg, az elmúlt hónapban bemutatott filmek azonban aligha ismétlik meg ezt a bravúrt. Pedig érkezett poszt-apokaliptikus sci-fi, az Io, egy brutális neo-noir akciófilm, a Polar, és egy érzelmes thriller, a Close. A termésből ez utóbbi tűnik a legjobbnak, mert bár tele van bosszantó hülyeségekkel, és a Netflixnél láthatóan nem tudták eldönteni, hogy egy sima tévéfilmet csináljanak, vagy rakjanak bele több pénzt, és legyen belőle mozi minőségű produkció, mégis, a Close képes olyasmit mondani, amit a futószalagon gyártott hollywoodi akciófilmek már rég elfelejtettek, vagy sosem tudtak.

Még úgy is sikerül egyedinek maradnia a tömegtermelés közepette, hogy a főszereplő, Noomi Rapace semmi mást nem csinál, csak amit A tetovált lányban, a Prometheusban, vagy a legutóbbi Netflixes szereplésekor a Brightban láttunk tőle, keményen néz egy irányba, fekete gombszemeiben pedig egy üres világ pokla tükröződik. Hátborzongató élmény, de egy idő után kiszámíthatóvá válik, és sokat veszít az erejéből. Itt valamiért mégis működik, ami nem is baj, hiszen Rapace egy testőrt alakít, aki cseppet sem tűnik gyönge, törékeny nőnek: kérdés nélkül nyírja ki az ügyfelei életére törő terroristákat. És nem csak az öklét és fegyverét tudja használni, de az eszét is: hidegvérű gyilkolása így talán még félelmetesebb. Az sem teszi kevésbé ijesztővé, hogy ha kell, a védett személyt is simán szétpofozza, csak hogy sikoltozni kezdjen, megtévesztve a támadókat.

Ahogy Rapace jéghideg tekintete, úgy a forgatókönyv sem váltja meg a világot. Az első jelenetben megmutatják, hogy milyen tökös ez a csaj, hogyan menti meg a Líbiába utazó újságírók életét egy támadásban. Mindezt azért, hogy mikor kiderül, egy elkényeztetett lánykát kell védenie, akire a nemrég elhunyt apja mesés vagyont, és azzal együtt temérdek bajt hagyott, már tisztában legyünk vele, valami hatalmas katasztrófának kell történnie, hiszen más ezt a nőt aligha zökkenti ki a hűvös profizmusából. Márpedig az akcióhoz az kell, hogy a főhős elveszítse a talajt a lába alól.

Zoe Tanner (Sophie Nélisse) egy problémás kamaszlány. De a kicsapongó életmód semmi ahhoz képest, ami akkor vár rá, amikor kiderül, apja egy komplett bányavállalatot hagyott rá a végrendeletében. Mindezt ráadásul úgy, hogy a céget a lány mostohaanyjának családja alapította, a nő azonban most elesett a vagyontól. Zoe mellé testőr kell, ez nem vitás, hiszen az élete az öröklés pillanatától legalább három irányból (mostoha, konkurens cégek, random pénzéhes terroristák) került veszélybe. Mivel az előző (férfi) testőr nem bírt ellenállni a lány bájainak, ezúttal egy nőre szavaznak az illetékesek, így kerül a képbe Sam Carlson (Noomi Rapace).

Mivel a bányaiparban rengeteg, és még annál is sokkal több pénz van, a bizniszt keresztbe-kasul átszövi a korrupció, így hiába a kőkemény testőr, és az erődítményhez hasonlító családi házikó Marokkó egy eldugott részén, a bérgyilkosok csak megtalálják a módját, hogy az örökös nyomára bukkanjanak. Zoe élete pedig ettől a ponttól Sam kezében van, és a helyzet pikantériája, hogy ez hamarosan fordítva is igaz lesz. A lány és a testőre együtt menekülnek a gyilkosok elől, és igyekeznek rájönni, vajon ki a megbízó, ki áll az egész mögött: vajon a konkurencia, vagy a gyanúsan hűvös mostoha (Indira Varma)?

Gyilkolásból, robbantásból, menekülésből, és pusztakezes harcból már valószínűleg mindent láttunk, ezen a téren nem is nagyon lehet újat mutatni, és Vicky Jewson rendező szerencsére nem is próbál meg úgy tenni, mintha épp most találta volna fel az akciófilmet. Ez pedig jó döntésnek bizonyul, hiszen hiába a kötelező klisék, az összecsapások a keresetlen egyszerűség miatt meglepően működőképesek. Sam nem mindenható figura, aki sérülés nélkül zúz le több száz gonosztevőt, csupán egy nagyon jól képzett harcos, aki azonban ugyanolyan esendő, mint bárki más, nemcsak hibázni tud, de még kétségek között hánykolódni is. Persze a sötét bizonytalanságból kitörve egy másodperc alatt felkoncolja az ellenfelét, ha arról van szó.

Hiába azonban a természetesség, a hülyeséget azzal sem lehet eladni, márpedig a Close sajnos bővelkedik az olyan nem csupán hiteltelen, de teljesen értelmetlen jelenetekben, amik néha inkább egy akciófilm paródiájává teszik az alkotást. A legszebb ezek közül, ahogy Zoe elkényeztetett lánykából hirtelen profi gyilkossá lép elő, aki szívfájdalom nélkül húzza meg a ravaszt, akár többször is. Persze mindez csak akkor zavaró, ha kőkemény akcióként nézzük a filmet. Ha nem csupán a konkrét történésekre figyelünk, hanem meghalljuk a mű mellékesnek tűnő szólamait, máris érthetővé válik, hogy miért volt szükség a hirtelen metamorfózisra.

A Close ugyanis elsősorban az anyaságról szól, a szülő-gyermek kapcsolatról, és ezen keresztül a felelősségről. Az erős nőkről, akiknek súlyos tragédiákon át vezet az útjuk, mire ráeszmélnek, hogy az erejük másra is jó, nem csak arra, hogy megszorongassák a támadók lágy részeit. Zoe és Sam egy rendkívül érzékeny kapcsolatot tárnak fel, miközben a gyilkosok elől menekülnek, és kettejükhöz csatlakozik idővel Rami is, akiről persze a nagy fináléig nem derül ki, hogy melyik oldalon áll, vagyis hogy a gondoskodó anyaságot képviseli, vagy magára hagyja „gyermekeit”, és csak a foszfátbányászatból befolyó milliárdok hajtják.

Rapace karakterét egyébként a világ egyik legismertebb (és Nagy-Britannia első) testőrnője, Jacquie Davis ihlette, aki mások mellett Nicole Kidman, J. K. Rowling, és a brit királyi család több tagjának a biztonságáért is felelt már. Davis amúgy több riportban is kifejtette, hogy a szakmája közel sem olyan romantikus, ahogy azt a legtöbb produkcióban, így az Angliában nagy sikerrel futó Bodyguard című sorozatban is láthatjuk. Többször megkéselték, még többször rálőttek, amelyek közül volt, ami el is találta, mégsem tartja annyira izgalmasnak a szakmáját, mint a mozivásznon dolgozó kollégáiét. Davis, aki tanácsaival ellátta a Close stábját is, egy interjúban elmondta, hogy a nők természetesen gondoskodók, ezért a testőrök között néha sikeresebbek tudnak lenni a férfi kollégáiknál. Ha kétségeink lettek volna a film üzenete felől, a profi testőr szavai mindet eloszlathatták.

Messze nem tökéletes, néhol bosszantóan ügyefogyott, máshol gagyin tévéfilmes, ám ahogy az akció-thriller keménységét keveri a gondoskodás érzékenységével, az mégis különös bájt kölcsönöz a Close-nak. Aminek, ha másért nem is, azért érdemes adni egy esélyt, mert minden hibája ellenére eddig (vagyis az év első hónapjában) simán felülmúlja az átlagos mozifilmes mezőnyt.