Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Az „edző”, aki már ötven éve irányít: Szabó Dénes-interjú

Az „edző”, aki már ötven éve irányít: Szabó Dénes-interjú

Zene, Film & Kultúra

Az „edző”, aki már ötven éve irányít: Szabó Dénes-interjú

Zene, Film & Kultúra

Toronicza Péter - 2018.12.12. 07:30

Végre beülhettem egy Cantemus próbára, és régi vágyam teljesült: láthattam miként dolgozik a „mester”. Megkérdeztem, hogy bánni fogja-e, ha úgy vezetem fel, mint a karmesterek Mick Jaggere, de hát csak legyintett, hogy ugyan már, pedig inkább Bachot hallgat, mint Rolling Stonest. A temérdeknyi díj jól tükrözi az ő szakmaiságát. Olyan energiákat tud felszabadítani egy próba során is, hogy az embernek tátva marad a szája, a füle meg jóllakik addig. Nem csak motivál, de fel is szabadít, és ilyennek kell lennie egy tökéletes karnagynak. Az ismeretség és a felszabadult beszélgetés okán az interjúban tegeződtünk Szabó Dénessel, A Nemzet Művészével.

– Itt már akárhogy is nézzük, 50 évről beszélünk. Mernél egy körülbelüli számot mondani, hány embert tanítottál zenére ennyi év alatt?
– Mindig elhatározzuk, hogy megszámoljuk, de ez a mai napig nem történt meg. Ha úgy nézem, hogy minden évben 40 ember, akkor olyan 2 ezer körül van. Valóban 1969-től tanítok itt, és egyszer rá fogjuk szánni magunkat, hogy egy pontos számot összehozunk ebből.
 

– Gondolom láttad Deak Kristóf Oscar-díjas rövidfilmjét, a Mindenkit.

– Hosszú idő után rákényszerültem, mert sokan kérdezték a véleményemet. Így teljesen sutba dobtam a prekoncepciómat, és leültem megnézni elejétől a végéig. A szakmát tényleg érinti a film, de nem elsősorban erről szólt szerintem. Inkább a hatalomról, kicsit a diktatúráról, a pedagógiai túlkapásokról, és a diákok öntudatáról. A rendező egy közösség munkáján belül ezeket akarja megmutatni nekünk. Látszik, hogy Deák Kristóf nem foglal állást, és hagyja, hogy az egészet mi gondoljuk végig magunkban. Fiktív dolgokról beszélünk, mert tudjuk, hogy egy társadalomban, vagy egy közösségben ez nem működik így, de fontos dolgokra hívta fel a figyelmet, és egy ilyen kaliberű alkotásnak ez a lényege.
 

– Tudom, hogy sose engednél senkit úgynevezett „tátikázni”, mint a filmben is volt, azonban mi van akkor, ha olyan valaki jön hozzád, aki biztosan énekelni szeretne, de rosszabb a hangja. Mindenképpen találsz neki helyet?
– Az az igazság, hogy ilyen, mint probléma, még nem merült fel. Ha már egy Kodály Zoltánról elnevezett iskolában járunk, akkor itt Kodály szellemét követve mindenki énekel. A mi feladatunk az, hogy a nem szuperképességű gyerekekből is megformáljuk azt az énekest, aki a közösségben megtalálja a helyét, és ott átélhesse azokat a lélekemelő katartikus pillanatokat, amit egyénileg soha nem tapasztalna meg. Nálunk senki nincs eltiltva az énekléstől, sőt, inkább bíztatva van, még akkor is, ha az adott személy bizonytalannak érzi magát. Úgy vallom, hogy mások társaságában mindenki ügyesebb, okosabb és jobb. Ez Kodály koncepciója, és ezt nagyon is jól látta. A társadalmi szolidaritás legjobb edzőpályája, hogy nem rekesztünk ki senkit az éneklésből, még akkor sem, amikor tudjuk, igazából nincsen hasznára a produkciónak. De „tátika”, na az sosem lesz.
 

– Mondhatjuk úgy is, hogy aki a Cantemusban énekel, az biztosan fellépési lehetőséghez jut.
– Amikor jelentősebb szereplésre kerül a sor, befolyásoló tényező, hogy hány ember fér bele egy autóbuszba. Itt nagyon sok énekes van, amit most láthattál is, és ilyenkor valamilyen módon szelektálni kell. Egy adott csoporton belül nem tud mindenki egyszerre énekelni, de mivel hála égnek sok fellépésünk van, így lehet váltogatni az embereket. Először az első 40, aztán a második 40, és így tovább. Jól odafigyelünk erre, és valóban igyekszünk, hogy mindenki megtapasztalja, hogy milyen közönség előtt bizonyítani, és szívből énekelni.
 

– A Kodály-módszer szerint a zenei nevelést már az óvodában el kellene kezdeni. Szerinted ez most el van hanyagolva?
– Nem csak az óvodában van elhanyagolva, ez abszolúte el van hanyagolva. Nekünk, akik közel vagyunk a Kodály-elvekhez, ez nagy csalódás és szomorúság. Ha erősen fogalmazok, akkor még azt is kimondom, hogy az illetékeseknek, akinek ezt kézben kellene tartani, ez hatalmas nagy butasága. Kodály Zoltánról elfogultság nélkül mondhatom, hogy talán a legjelentősebb magyar ember és gondolkodó volt, mivel a hatása az egész világra kiterjedt, és az elveibe ma sem találunk hibát. A magyar népnek büszkébbnek kellene lennie erre a hagyományra, és fel kellene nőnie Kodály szellemiségéhez, mert ez a nemzet javát szolgálná. Jobban oda kellene figyelni a gondolataira, és arra is, hogy a magyar nyelv és ének fennmaradhasson a jövőben.
 

– Mind a két Szabó Liszt Ferenc-díjas. Soma tavaly kapta meg, mint karnagy, te pedig 1985-ben. Badarság kijelenteni, hogy az ember az első komolyabb díjára a legbüszkébb? Főleg, ha ilyen szintű.
– A Liszt-díj egy nagyon jelentős elismerés és meglehetősen váratlanul érkezett. Az is lehetett kicsit a zavar oka, hogy elég korán megkaptam. Hazánk zenei világában annyi kiválóság van, és amikor ilyen kivételes helyzetbe kerül valaki, akkor szerintem nincs művész, akinek ne futna át az agyán, ki mindenki kaphatta volna még meg, mondjuk a pályatársak, vagy azok közül, akik már előttem jártak akkor. Ha adják, akkor el kell fogadni, viszont ezután erős késztetést éreztem arra, hogy a további évek során bizonyítsam, nem volt érdemtelen. Ez egyfajta súlyt helyezett a munkámra, nem lehetett félvállról venni, mert meg kellett felelni ennek az elismerésnek. Azonban nem ez a legemlékezetesebb, mert mondjuk egy Kossuth-díj még is csak a non plus ultrák közé tartozik, de úgy vélem az is hamar jött, és ennek tetejébe még megérkezett A Nemzet Művésze is. A piramis lehet szélesebb, de annak a csúcsára már csak kevesen jutnak el. A Nemzet Művészének lenni nagyon kivételes dolog. El kell múlni 65 évesnek, amit meg kell élni, és ugyebár Kossuth-díjasnak is kell lenni, szóval szigorúak a feltételek. Talán erre vagyok a legbüszkébb.
 

– Akkor a piramis bezárult, elértél mindent, amit szerettél volna?
– Az emberek többsége számolgat ebben a kérdésben, de engem ez a dolog valójában soha nem motivált. Nem volt kitűzött célom, hogy én egyszer annyira jó leszek, hogy kapok egy Liszt-díjat, és aztán haladok feljebb és feljebb. A motiváció mindig a gyerekektől jön. Nem a díjaknak kell megfelelnem, hanem nekik.

cantemuscsapat
– Karmesterként a klasszikus zene az életed, de zenekritikusként nem úszod meg a kérdést, hogy mi az a zene, ami kikapcsol? Hallgatsz például könnyűzenét, vagy rockot?
– Nekem nincsenek meg ezek a kategóriák, hogy könnyű zene vagy klasszikus zene, nekem van jó zene, meg rossz zene. Ha a zene jó, minőségi, és felemel, akkor ez a kategória nem létezik. Az kétségtelen, hogy egy bizonyos idő után a mérce nagyon magasra került nálam, és a populáris zene már nem érdekel. Ilyenkor az ember már fölösleges időtöltésnek gondolja minden percét, amikor ezzel találkozik. Az élet túl rövid ahhoz, hogy a civilizáció által fölhalmozott értékek közül mindet magáénak tudja, szelektálni kell. Amikor bizonyos szinteken túl van, akkor ez a populáris dolog érdektelenné válik. A klasszikus zenét nem szabad elfelejteni azért, mert meg akarunk felelni a fogyasztói társadalomnak. Nem hallgatok ilyen zenét, tényleg nem, ennek ellenére még tanítási órán is van, amikor bemutatok valamit a modern zene területéről, ahol a minőség tényleg megüti azt a bizonyos mércét.
 

– Az ember alapból szubjektív gondolkodású. Kell, hogy legyen kedvenc műved, vagy zeneszerződ.
– Megvannak azok a zenék, szinte ezerszámra, amelyek mindig kedvesek lesznek számomra. Zeneszerzők közül is rengeteg közel áll a szívemhez, de van köztük néhány kivételes. Ezek közül talán a legnagyobb, az vitathatatlanul Johann Sebastian Bach. Ő egy különleges csoda. Valami olyasmit tudott, amit kozmikus nagysággal kell mérni. Mintha az egész világmindenség benne lenne a teremtés elvével együtt. Zenéje mindig esztétikum, erkölcsi hitvallás és útmutatás. Az ő műveit hallgatva az ember mindig szembe kerül a kérdéssel: elég jó vagyok-e? Mint egy afféle prédikátor, mindig a tisztát és az igazat mondja. Autóvezetés közben nagyon szeretem őt hallgatni. Rendkívüli nyugalmat áraszt és lelki boldogságot ad, nagyon jó a zenéjével együtt lenni.
 

– A Cantemusnál több száz énekesről beszélünk. Mennyire nehéz összetartani egy ilyen szintű produkciót, ahol bár vannak állandó tagok, de azért sok helyen cserélődik a kórus.
– Nagyon is vannak állandó tagok. A felnőtt vegyeskar 20 éve énekel együtt úgy, hogy nem volt túl nagy változás az összetételében, szinte állandó társaság. Van a Pro Musica leánykar, amely középiskolásokból áll, és ide soroljuk azokat is, akik középiskola után is akarnak énekelni. Ez az úgynevezett zöldkendősök kasztja, és közülük is nagyon sok olyan van, aki már szinte 20 éve énekel. Minél lejjebb megyünk, annál gyakoribb a változás. Az általános iskolásoknál az egyharmad rész mindig kicserélődik. A legjava elmegy, és őket váltja egy tudatlan csapat. Nehéz, nagyon nagy a tempó, de teher alatt nő a pálma, és gyorsan be szoktak tudni csatlakozni. Egy másik életmódot ismernek meg ezáltal, ahol a képességeik ki tudnak szabadulni abból a börtönből, amiben élnek. Úgy veszem észre, motiválja őket a nagyoknak a tudása. Itt még el kell fogadni, hogy nem te vagy a világbajnok énekes, szokni kell az új világot, a repertoárt, megtanulni a hangmagasságokat, hogy kell viselkedni közösségben és a többi. A nagyok mankója mellett azonban ezt mind megoldják.
 

– A Müpában már visszatérő vendégek vagytok. Mennyivel másabb a kórusnak ott fellépni? Megmarad az a közvetlenség, mint mondjuk egy kisebb helyszínen?
– Egyáltalán nem marad meg. A Müpa egy hatalmas terem, világviszonylatban is jelentősnek mondható, de mivel a kórus azért már itt-ott megjárta a világot, kicsit más szemmel nézzük a dolgokat. Ennél nagyobb termekben is énekeltünk már, és nagyon zárójelben mondom, hiába mindig nagy megtiszteltetés a Müpa, életünknek nem ez a legjobb helyszíne. A keleti világot járva, de főleg Japánban sok, ennél kedvezőbb helyen is énekeltünk már. A Művészetek Palotájában kicsit nehezebb a dolgunk. Akusztikai tulajdonságait tekintve az előadót kicsit visszafogja. A színpadi tér és a közönség között nagyon nehéz kialakítani azt a megfoghatatlan sugárzást, ahol a hallgatóság és az előadó együtt van. Ott, amikor a közönségben ülök, mindig egy kicsit kívülállónak érzem magam. Túlságosan objektív a terem, miközben persze rengeteg nagyon jó akusztikus tulajdonsága van. Az előadók szinte egyesével is mindig hallhatók, miközben az egész is jelen van, de a katarzis az ritkán születik meg. Dolgozunk már régóta ezen, több autóbusznyi énekest viszünk el, hogy a közönség egyetlen zenei térbe kerüljön. Ezért is fordul elő sokszor, hogy felmegyünk az erkélyre és a karzatra, hogy közelebb hozzuk a hallgatósághoz a zenét, és együtt fejtsük meg a nagy titkait.
 

– Most nagyon merész dolgot vállaltatok be, Nyíregyházán, a Continental Arénában adtok majd karácsonyi koncertet. Efféle típusú fellépés való ilyen óriási helyszínre? Itt nagyjából ezerrel több emberről beszélünk, mint mondjuk egy Müpa, ami szintén nem kicsi. Vagy az az elsődleges cél, hogy ne kelljen egy kisebb helyszínen dupla előadást csinálni?
– Az Arénás koncertek mostanában nagyon népszerűek, de persze nem a klasszikus zene területén. Szerintem ahol nem az ember, nem az élő szervezet alkotja a produkciót, hanem az elektromos áram, akkor az sok mindenben megkönnyíti egy zenész dolgát. Egy előadónak, ha úgy van akár meg sem kell szólalnia egy gigászi csarnokban, mert az elektronika mindent elintéz helyette. Az énekkar nehéz helyzetben van, mert nem találkoztam még a nagyvilágban az 50 évem alatt olyan helyszínnel, ami ezt jól meg tudta volna oldani. Mindenféle ígéretet kaptunk, hogy ez most meg fog valósulni, de kételkedem benne.
 

– Akkor félsz egy kicsit ettől a koncerttől?
– Nem kicsit, nagyon félek. A helyszínválasztást jól láttad, nem tudtuk már az igényeket kielégíteni. Négy karácsonyi koncert sem volt elég ahhoz, hogy az 500 fős teremben mindenkit igény szerint szórakoztassunk. Fölvetődött a kérdés, mi van, ha még is meg tudjuk csinálni egy nagyobb helyszínen? Ez sokba kerül, majd a végén kiderül mennyibe, de itt elsősorban az a lényeg, hogy megnézzük, Magyarországon van-e olyan elektromos technika, ami azt a hangulatot kicsit megközelíti, amit mi a Kodály teremben átadunk a hallgatóságnak. Hiába kicsi ez a terem, de akusztikus tulajdonságait tekintve még egy Müpát is meg tud fogni. Itt a közönség mindig elégedett, és az előadók általában, patetikusan fogalmazok, megrészegülnek a terem lehetőségeitől, és ez még motiválja is őket, hogy az előadásuk még jobb lesz. Az Arénában erősen kell dolgozni azon, hogy egy nagyobb hangversenyterem hangzását megközelítsük. Nagyon bízok benne, akik most ebben elszánták magukat, azok véghez is fogják vinni ezt.
 

– Már 70 éves elmúltál, de nem nagyon akarnak elengedni nyugdíjba a kórustagok, szerintem még te sem akarsz menni. Nem vagy már kicsit elfáradva?
– Húsz éve talán minden reggel érzem magamon azt a fáradtságot, amire te gondolsz. A reggel első pillanata sosem jó. Lehet mostanában jobban odafigyeltem erre, és még rosszabb, de csak két percig kell magadra engedned a hideg vizet, és minden megoldódik. Az idő halad, és nekem már 10 éve nyugdíjba kellett volna mennem. Hála égnek a jogszabályok között van olyan, amely lehetővé teszi, hogy még mindig foglalkozhassak a kórussal. Tréfásan szoktam is mondani, hogy így 50 év után már kicsit kapizsgálom, hogy kell ezt jól csinálni. Megvan az a tapasztalat, ami miatt úgy érzem, tényleg jó vagyok ebben. Egyre inkább azt látom az évek során, hogy gyorsabb és jobb is az az eredmény, amit produkálok. Nagyon szeretem a gyerekeket, imádok tanítani, és lehet fura lesz, amit mondok, de koncertezni már nem annyira. Túl nagy az igalom és a felelősség, túl sok az esetlegesség, az már nem nekem való. Viszont az a temérdeknyi kincs, amit én a magaskultúrából magamnak megtaláltam, rendkívüli boldogságot okoz, ezeket nagy örömmel adom át másoknak. Még mindig motiválva vagyok abban, hogy ezeket a gyerekeket elindítsam egy szebb és jobb élet felé. A modern sportvilágból hoznék fel példát, ahol egy edző már nem tölt el túl sok időt a kispadon. Nem tudja már a csapatot ösztönözni, mondják a vezetők, pedig legtöbbször szerintem a játékos a motiválatlan, nem a trénere. Sokat gondolkodtam ezen, és egy jó trénert nem szabad elküldeni, hagyni kell kibontakozni. Mondhatnám nagyképűen, hogy én ezt bebizonyítottam, hogy lehet itt hosszabb távon is edzőnek lenni, és 50 év után ott tartunk, hogy engem senki sem akar lecserélni.
 

Toronicza Péter alias Torony