Tragédiából születtek gyönyörű dalok a magyar rockzenében is

A zenészeket érintő tragédiák idővel gyönyörű muzsikákat ihlettek egy-egy esetben, a magyar könnyűzenében nem egy ilyen dalról tudunk. Talán a legismertebb közülük, a Karthago együttes Requiemje, amely a zenekar emblematikus dala lett, ismertségében talán csak az Apáink útján áll vele egy szinten.

Harminchat éven át, egészen 2017-ig rejtély volt, kinek a halála ihlette ezt a számot, a nyolcvanas években szinte csak szájról szájra terjedt, hogy egy fiú meghalt az egyik koncerten. Hatala Csenge tavaly megjelent Requiem ímű könyve igyekezett a lehető legalaposabban feltárni azt, hogy igazából kivel és mi történt, éppen ezért igen pozitív kritikát kapott az alapos munkáért az Indextől.



A teljes igazság már soha nem derül ki, és ez sem véletlen: a szocializmusnak nem állt érdekében, hogy kiderüljön, a rendszerben egyre több fiatal csövezni kezd, mert senki nem törődik vele. Ragasztót szív, gyógyszert szed be alkohollal.

Dezső egy tizenhat éves várpalotai fiú volt, és mint a kritikában olvasható: „hiába volt rendezett családi háttere, a több műszakban dolgozó szülők ritkán tudtak foglalkozni vele, és gyakorlatilag a nála csak pár évvel idősebb nővérére hárult a gondviselés, majd miután ő korán férjhez ment, az öccse gyakorlatilag felügyelet nélkül maradt napközben, miközben a szülők a várpalotai erőműben dolgoztak. (…) A visszaemlékezések szerint nem is vett részt a ragasztózásban és az italozásban (már csak azért sem, mert a motorozás sokkal jobban érdekelte), de ő is együtt lógott ezekkel a fiatalokkal, és velük ment el a közeli Fehérvárra is azon a végzetes napon a Karthago-koncertre. (…) Ott maradt a Köfém sportcsarnokbeli koncert után a földön, és nem sokkal később, a mentőben meghalt. (…) A család hetekkel később kapott egy végzést arról, hogy a halált keringési elégtelenség, vagy alkoholmérgezés okozta.”



Legalább ilyen erős szám lett a P. Box, illetve a P. Mobil együttestől a Zöld, a bíbor és a fekete, és nagyjából a Karthago Requiemjével egyidőben született, 1982-ben. Pontosabban ekkor játszotta el először az alapdallamot Sáfár József basszusgitáros; az év októberében viszont, harminhat évesen elhunyt Radics Béla, a kor egyik legkiválóbb gitárosa, és az igazi dal végül az ő emlékére született . Radics Béla azóta szobrot is kapott és utcát is elneveztek róla, a dal pedig újabb tragédiák után újabb versszakokkal bővült, ma már Bencsik Sándor, Cserháti István és Tunyogi Péter emlékét is őrzi. Leghíresebb változatán még Tunyogi Péter is énekel a „a négy tenor” egyikeként: Vikidál Gyulával, Deák Bill Gyulával és Varga Miklóssal adta elő, először a P. Mobil  Petőfi Csarnokbeli koncertjén.



Alighanem sokan ismerik a Velencei tó közelében, a hetes útnál Kun Péter, az Edda egykori gitárosa emlékművét. Ő 1993. július 10-énhajnalban itt szenvedett halálos balesetet a motorjával, tisztázatlan körülmények között. Kislánya, Kun Petra Virág fél évvel később, 1993- decemberén született, az Edda pedig a Lelkünkből című albummal és a címadó dallal is őrzi a mindössze huszonöt évet élt társ emlékét.

(AA)