Egy fájdalmasan tökéletes film, amit nem lehet végignézni

[[video]]2011. július 22-én délután fél négy előtt minden a megszokott rend szerint zajlott az oslói kormányzati negyedben. A borús nyári napon, a nem túlságosan izgalmas környezetben kosztümös és öltönyös diplomaták, hivatalnokok, kocogók, bevásárlásból hazafelé igyekvők, babakocsit toló szülők és talán néhány turista sétálhatott a szürke épületek és a jókora üvegfelületek között. 15:25-kor azonban egyszerre minden megváltozott, a békés norvég főváros örökre elvesztette korábbi arcát. Egy furgonba rejtett pokolgép robbant fel, nyolc embert meghalt, és több mint 200 megsebesült.

Alig jöttek ki a sokkoló képek és videók, sokakhoz még talán el sem jutott a pusztítás híre, amikor a fővárostól 40 kilométerre észak-nyugatra fekvő Utoya szigetéről jelentettek lövöldözést. Nem sokkal később kiderült, egyszerű lövöldözésnél többről van szó, egy férfi félautomata fegyverekkel vadászik a szigeten táborozó fiatalokra. Estére a norvég híroldalak már arról számoltak be, hogy több mint 60 embert ölt meg az elkövető, másnapra tovább emelkedett a szám, végül 69-en haltak bele a sérüléseikbe, és több mint százan megsebesültek. A tettest Anders Behring Breivik néven azonosították. 

Norvégia a nemzeti gyász napjaiban igyekezett magára találni. Amikor kiderült, hogy a szélsőjobboldali, náci eszméket valló Breivik szándékosan választotta ki a norvég Munkáspárt ifjúsági tagozatának táborát, hogy bosszút álljon a „baloldali ideológia okozta károkért”, a társadalom békés felvonuláson azt üzente a világnak, hogy az északi ország még nyitottabb és befogadóbb lesz, és még kevésbé tolerálja majd a szélsőséges eszméket. Csakhogy a sokk ettől még nem múlt el. Ahogy Jo Nesbo világhírű norvég krimiíró fogalmazott: Norvégia elveszítette ártatlanságát a terrortámadással. A feldolgozhatatlan események hét év elteltével is elevenen élnek a norvég társadalom emlékezetében, és jó ideig ki sem törlődnek onnan.

Ezért is tűnik lehetetlen vállalkozásnak filmet forgatni a támadásról anélkül, hogy az ne csússzék valamelyik szélsőségbe. Vagy bántóan giccses és patetikus lesz, vagy tiszteletlen az áldozatokkal szemben. Erik Poppe mindezen veszélyek ellenére belevágott az alkotásba, és mint kiderült, mindkét csapdát sikerült elkerülnie. Az Utoya, július 22. fájdalmasan tökéletes lett, pont olyan, amilyennek egy gyerekek és fiatalok elleni terrortámadás borzalmait bemutató műnek lennie kell, és éppen ezért gyakorlatilag nézhetetlen. Nem lehet végigülni komoly lelki sérülés nélkül.

Poppe filmje egy kitalált lány, Kaja (Andrea Berntzen) útját követi végig a szigeten. Amikor a lány először felbukkan, szembefordul a kamerával, ránk néz és azt mondja, hogy „úgysem értheted meg”. Már épp kezdünk zavarba jönni a váratlan kiszólás miatt, amikor oldalra fordul és észrevesszük, hogy fülhallgatóval telefonál, a megértés hiányát pedig a mamájának mondta. Vagyis Kaja úgy foglalta össze a film üzenetét, hogy azt mintegy mellékesen, és egészen más téma kapcsán az anyjának címezte. Mi, nézők, vagyis mindazok, akik nem voltak jelen a szigeten a támadás idején, nem érthetjük meg, hogy mi történt ott. Láthatjuk a szenvedésüket, láthatjuk a menekülést, a rémületet és a halált, de fogalmunk sem lehet, hogy mit jelent mindez.

Nem voltunk ott. A film mégis úgy tesz, mintha a játékidő másfél órájára ott lennénk, újra végigélhetnénk a borzalmakat. Az elmúlt két évtizedben egymást érték a found footage, vagyis talált felvételek alapján összerakott filmek, amelyeket kézikamerával rögzítettek a szereplők, így a filmeken mintha a valóságot látnánk. Persze tudjuk, hogy fikció, de a belső nézőpont pillanatokra mégis elbizonytalanít, lehet, hogy ez mégis a valóság? Erik Poppe kamerája ugyanígy viselkedik, azzal a különbséggel, hogy nem állítja azt eközben, hogy az egyik áldozat videózna. A kamera kívül van a sztorin, mégis fájóan belső a nézőpont. Egy teljesen átlagos tábori jelentbe csöppenünk, évődés, viták, egyszerrű small talk, Kaja társaival palacsintát eszik egy sátornál, amikor a távolban lövéles dördülnek, és a világ egy pillanat alatt darabokra hullik.

Sikoltozó, üvöltő fiatalok rohannak mindenfelől, a lövések hangja egyre közelebbről jön, semmit sem látni, a kamera sebesen cikáz az arcokon, egymáshoz bújt remegő testek mindenhol, és a csendet felhasító fegyverropogás kintről. Kiáltások, és rohanás, rejtőzködés a sárban, suttogások és hörgés, jajjkiáltások és néma csönd. Kaja segíteni próbál a társainak miközben eltűnt húga után kutat, és megpróbálja elkerülni a fegyveres embert. Akit nem mellesleg csupán néhány pillanatra láthatunk, mint egy horrorfilmben a szörnyet. Csakhogy a főgonosz ezúttal minden rémséges földönkívülinél, kísértetnél és ragadozónál félelmetesebb. Mert ez egy ember, aki vásárolt néhány fegyvert, rendőr egyenruhát öltött, átcsónakázott a szigetre, majd nekiállt gyerekeket ölni.

Ez ép ésszel felfoghatatlan, de még a rémülettől félőrülten sincs semmi magyarázat arra, ami éppen történik. Kaja és társai futnak és rejtőznek az életükért, de láthatóan egyre kevésbé tudják merre járnak, és miért vannak ott, ahol vannak. Halottak hevernek mindenfelé, és a világ, amelyben felcseperedtek, amelynek szűk két évtized alatt megtanulták a szabályait, és amelyben felnőtté akartak válni, hogy maguk alakíthassák majd a szabályokat, szétrobbant körülöttük. És ami maradt, az a sáros talaj, a gyökerek, a fatörzsek és a bokrok, amelyek fedezéket jelenthetnek a golyók elől.

Azzal, hogy folyamatosan Kaja nyomában vagyunk, és végigéljük mindazt, amit a lány – a film elviselhetetlen szenvedést ró a nézőre. A kilencven perces film egyetlen, látszólag vágás nélküli jelenetből áll, vagyis az első pillanattól az utolsóig felfoghatatlan, miközben folyamatosan mozgásban vagyunk, és menekülünk. Ez olyan további tehertétel, amit valószínűleg már azok sem bírnak el, akik az ábrázolásmódtól még nem készültek ki. Lelki sérülés nélkül így szinte lehetetlen végignézni az Utoya, július 22-t.

Fájdalmas szép, és minden részletében tökéletes tiszteletadás a film, de az egyetlen hosszú pillantásba sűrített borzalommal nem lehet megbarátkozni. Tucatnyiszor is nekifuthatunk, de az Utoya, július 22. sosem adja meg magát. Hiszen a film, akár egy vallási rítus, minduntalan újrajátssza az eseményeket, jelenvalóvá teszi a tragédiát. Breivik örökké újrakezdi a mészárlást, és mi nem tehetünk semmit.

(fib)