Kokainbáró a parlamentben: Pablo Escobar szelleme újra kísért
Borítókép: Forrás: sevendays.com
Zene, Film & Kultúra
[[video]]A nyolcsávos autópályán hatalmas fékcsikorgás közepette egyszer csak keresztbe fordul egy kamion, s teljesen eltorlaszolja az utat, leáll a forgalom. Pillanatokkal később a semmiből előbukkan egy teherszállító repülő, és precíz leszállást hajt végre a sztrádán. Az autópálya túlsó oldalán várakozó rakodók őrült tempóban, a száguldó kocsik között cikázva másznak át a szalagkorláton, bemásznak a gép nyitott rakterébe, s két perc alatt kipakolják a szállítmányt. Egyikük futás közben leejti a jó húsz kilós, műanyag fóliával körbetekert csomagot, mely egy autó szélvédőjén landol. Fehér por teríti be a kocsit. Mire a dugóban rekedt két rendőrjárőr felocsúdva odavonszolja magát a repülőhöz, már nincs mit kipakolni. Egyetlen kiszakadt kokaincsomagot hagytak hátra a terítők, akik időközben olajra léptek.
Az Escobar című film egyik emlékezetes jelenete beleég az ember retinájába, belesüppedünk a moziszékbe, ahogy követjük a történteket. Aki olvasott valaha Latin-Amerika drogbizniszéről, azonnal bevillannak a hírek az országutakon keresztbe fordított, felgyújtott teherautókról, melyeket a drogkartellek sicariói (bérgyilkosai) vezetnek, s ha a rendőrség kampányszerűen harcba kezd velük, minden eszközt bevetnek ellenük. A drog arrafelé nem elsősorban élvezeti eszköz: munkahelyet teremt, nyomorba taszít, vagy épp hatalmat ad, s olyan magasságokba emel, melyet puszta tehetséggel és szorgalommal lehetetlen elérni.
Pablo Escobart történetesen olyan mértékű hatalommal ruházta fel, melynek köszönhetően a történelem leghíresebb drogbárója államot hozott létre a kolumbiai államon belül. A trónig vezető út holtestekkel és kokaintömbökkel volt kikövezve, de a magyar mozikba július végén bekerült film másra is épít. Azokról már mindent tudunk, hiszen életrajzi könyvek, dokumentumfilmek, életrajzi filmek (Escobar: The paradise lost, 2014) sora mesélte már el a világ egykor hetedik leggazdagabb emberének, El Patrónnak a történetét. Nem is beszélve a rendkívül népszerű Netflix-sorozatról, a Narcosról, vagy saját fia visszaemlékezéséről (Juan Pablo Escobar: Pablo Escobar, my father).
Ami új, az Virginia Vallejo Szerettem Pablót, gyűlöltem Escobart című 2007-es életrajzi könyve alapján került a filmbe. A kolumbiai televíziós riporter (Penelope Cruz) éveken át dolgozott Escobar mellett, eközben a szeretője volt. Általa láthatatlan drónnak érezhetjük magunkat, és harminc évet visszautazva az időben bekukkanthatunk a drogkirály több ezer hektáros farmjára, ahol elefántok, oroszlánok kószálnak a kerítés mögött.
Mi több, abba a politikai rendszerbe is, ahol Escobar, és a többi drogkartell feje a szó szoros értelmében azt csinálnak az országban, amit akarnak. Nehezen felejthető jelenet, amikor Escobar a Puerto Triunfó-i farmján a kertben arról beszélget a kartellvezetőkkel, mennyibe kerül megvásárolni egy mezei képviselői tisztséget, mennyibe kóstál egy kongresszusi hely, sőt, maga a köztársasági elnöki szék. Escobar beéri a kongresszusi képviselői ranggal, melyet simán elnyer, többek között azért, mert a több milliárd dolláros vagyonából egész lakónegyedeket emelt Medellín városában. A település az ő területe volt, a Medellín-kartell első embereként. A szegénysorsú helyiek félistenként tisztelték, tízezrek nevezték el Pablónak a gyermeküket az iránta érzett szeretetből.
A latin-amerikai kartellek világa iránt komoly érdeklődést tanúsítók számára csupa asszociáció a film. Az egyik leghidegrázósabb számomra az a snitt volt, mikor Virginia Vallejót (Penelope Cruz) a medellíni gettó melletti szeméthegyen kaluzolja keresztül Escobar, hogy megmutassa neki, hol építi a plebs új lakónegyedét. A magassarkúban tipegő riporternek egyszer csak odaveti: „Vigyázzon, nehogy elbotoljon egy hullában, néha ide dobják ki őket!”. Aki látta A jogász című filmet, az pontosan tudja, hogy a drogkartellel összetűzésbe kerülő ügyvéd (Michael Fassbender) feleségét, akit éppenséggel Penelope Cruz játszik, pontosan egy ilyen szeméttelepen hajítanak ki, miután megbecstelenítik és megölik.
A történet váza tulajdonképpen Virginia Vallejo és Pablo Escobar románca – Javier Bardem és Cruz a való életben házasok –, de szerelmük az első pillanattól álságos. A riportert rabu ejti, ahogy a bűnöző kézben tartja a szálakat, hatalma, pénze mámorítóan hat rá. Szerelmes is belé, de épp annyira, hogy Escobar lelövésekor fátyolos lesz a tekintete.
Mivel Escobar sztoriját töviről hegyire elolvasta, megnézte már az ember, komoly csavarokat nem tartogat a film, inkább a dél-amerikai ország belső működése láttán lehet hüledezni. Az még hagyján, hogy olykor nekiesnek egy pofára ejtett drogkereskedőnek láncfűrésszel. A sebhelyesarcú óta tudjuk, hogy a darabolás a latin-amerikai alvilágban olyan, mint Indiában a nemi erőszak: napi rutin. De amikor egy tévútra tévedt férfit úgy nyírnak ki, hogy egy kutyát kötnek a hátára, akit addig vernek, míg az át nem harapja áldozata nyakát... Aki kevésbé bírja az erőszak naturális ábrázolását, jobb, ha időnként eltakarja a szemét.
A lányos apák persze bizonyosan hoznák a láncfűrészt, Esobar ugyanis a tinilányok nagy rajongója volt. A feleségét 15 évesen vette el, és szajhái sem voltak sokkal idősebbek nejénél.
Annak ellenére, hogy a megereszkedett sörhasú, tömeggyilkos drogvezért játszó Javier Bardemtől olykor hányingert kapunk – remekül játszik az Oscar-díjas spanyol –, mégis akad benne tiszteletreméltó vonás. Az, hogy a medellíni szeméttelepről táplálkozók számára tömbházakat építtetett, nem csupán politikai karrierje építésére szolgált, hanem valóban jelentett számára valamit. A család szentsége nem csak ebben nyilvánult meg, sőt: meghalt a családjáért.
Az amerikai drogellenes csapat (DEA) a kolumbiai speciális egységgel karöltve úgy tudta bemérni 1993. december 2-án a tartózkodási helyét, hogy a fiát akarta felhívni telefonon. A fiát, akinek soha nem engedte, hogy kipróbálja a kokaint, amellyel ő látta el a Föld 80 százalékát. Az ötlet, hogy a családján keresztül csalogassák elő, Virginia Vallajotól származott. A kommandósok végül szolíd tűzharc után végeztek vele.
Escobar arcán egyébként a film során egyetlen egyszer látni könnycseppet legördülni. Amikor kislánya az Escobar által épített börtönben arra kéri ott raboskodó apját, hogy vigye el fagyizni. A börtönőrök egyetlen homlokráncolásra kitárják előttük a cellaajtót, de a kapunál több tucat gépfegyvert szegeznek rájuk, így a király nem tudja bebizonyítani hercegnőjének, hogy várából kisétálva szabadon elviheti fagylaltozni, amikor csak kedve tartja. Önnön nagyságát, s gyermeke csalódottságát siratja egyidejűleg.
S, hogy milyen állapotok uralkodtak ekkoriban Kolumbiában? Amikor a kormány elhatározta, hogy elfogása esetén kiadja Escobart az USA-nak – az általa terjesztett kokain első számú felvevőhelye az Egyesült Államok volt –, hivatalnokok, bírók, rendőrök százait mészároltatta le, mégpedig úgy, hogy fejpénzt fizetett értük. A végrehajtók a szegénynegyedek lakói voltak, akik 5 pesóért a saját anyjukat is kinyírták volna, nemhogy a törvény őreit. Mielőtt kiadták volna, önszántából vonult olyan börtönbe, amihez képest a szegedi csillag egy luxusszálloda. A drogbáró itt építtett magának egy luxusfegyházat, melyben kényelmes konyha, gyönyörű kilátással bíró dolgozószoba, és biliárdszoba is volt.
Az igazságügyminiszterrel a kongresszusban rúgta össze a port, miután beválasztották képviselőnek. Képzeljük csak el, hogy az Escobarhoz képest kismiskának számító Szlávy Bulcsút vagy Prisztás Józsefet beültetik Boross Péter és Horn Gyula közé a parlamenti patkóba. Ugye, hogy nehezen megy?
Miután a miniszter fiatalkori gyilkossági ügye felmelegítésével ki akarta pöccinteni a törvényhozásból, Escobar sicariókat küldött a férfira, akik egy motorról szitává lőtték az autópálya közepén. A tizenéves bérgyilkosokat éveken át egy kiképzőtáborban gyakorlatoztatták, hogy szakmájuk mestereivé váljanak. A városi szegénynegyedek ontották a talajt vesztett ifjakat, akik bármire hajlandók voltak a fizetésért, és hogy tartozhattak valahová.
Escobar tökéletesen értette ezeknek az embereknek a motivációját, hisz ő nem a Hannibal Lecter-féle entellektüel tömeggyilkos volt. Családja ugyan nem volt tehetős, de tanár édesanyja révén megvolt a magához való esze. A szociális érzékenységéhez kisemberi lelkület is társult. Amikor felesége a kacsalábon forgó villájukban megkérdi, mit akar még, miért nem elég neki a tengernyi pénz és a hatalom, Escobar csak annyit felel: tiszteletet.
Fernando León de Aranoa rendező a 2015-ös The Beautiful day (Benicio del Toro, Tim Robbins) című filmmel már lerakta névjegyét, és most sem vallott szégyent. Bár a Rottentomathoes csak 33 százalékra értékelte, az életrajzi mű nem sikerült rosszul. Vallejo érzelmei, melyeket könyvében az olvasó elé tár, nem uralkodnak el a filmben, az megmarad pörgős, akciódús alkotásnak, mely egyfajta korrajz is egyben.
A bő két óra nem adott lehetőséget arra, hogy a Peter Sarsgaard által megformált DEA-s ügynök alakját színesebben megfesse a rendező, ahogy arra sem, hogy Escobar mégoly érdekes ifjúkorát, bűnben való kezdeti megmártózását bemutassa. Az Escobar így megmarad egy brutálisan kegyetlen drogbáró életét feldolgozó közepesen erős remake-nek.
(Gabay Balázs)
Az Escobar című film egyik emlékezetes jelenete beleég az ember retinájába, belesüppedünk a moziszékbe, ahogy követjük a történteket. Aki olvasott valaha Latin-Amerika drogbizniszéről, azonnal bevillannak a hírek az országutakon keresztbe fordított, felgyújtott teherautókról, melyeket a drogkartellek sicariói (bérgyilkosai) vezetnek, s ha a rendőrség kampányszerűen harcba kezd velük, minden eszközt bevetnek ellenük. A drog arrafelé nem elsősorban élvezeti eszköz: munkahelyet teremt, nyomorba taszít, vagy épp hatalmat ad, s olyan magasságokba emel, melyet puszta tehetséggel és szorgalommal lehetetlen elérni.
Pablo Escobart történetesen olyan mértékű hatalommal ruházta fel, melynek köszönhetően a történelem leghíresebb drogbárója államot hozott létre a kolumbiai államon belül. A trónig vezető út holtestekkel és kokaintömbökkel volt kikövezve, de a magyar mozikba július végén bekerült film másra is épít. Azokról már mindent tudunk, hiszen életrajzi könyvek, dokumentumfilmek, életrajzi filmek (Escobar: The paradise lost, 2014) sora mesélte már el a világ egykor hetedik leggazdagabb emberének, El Patrónnak a történetét. Nem is beszélve a rendkívül népszerű Netflix-sorozatról, a Narcosról, vagy saját fia visszaemlékezéséről (Juan Pablo Escobar: Pablo Escobar, my father).
Ami új, az Virginia Vallejo Szerettem Pablót, gyűlöltem Escobart című 2007-es életrajzi könyve alapján került a filmbe. A kolumbiai televíziós riporter (Penelope Cruz) éveken át dolgozott Escobar mellett, eközben a szeretője volt. Általa láthatatlan drónnak érezhetjük magunkat, és harminc évet visszautazva az időben bekukkanthatunk a drogkirály több ezer hektáros farmjára, ahol elefántok, oroszlánok kószálnak a kerítés mögött.
Mi több, abba a politikai rendszerbe is, ahol Escobar, és a többi drogkartell feje a szó szoros értelmében azt csinálnak az országban, amit akarnak. Nehezen felejthető jelenet, amikor Escobar a Puerto Triunfó-i farmján a kertben arról beszélget a kartellvezetőkkel, mennyibe kerül megvásárolni egy mezei képviselői tisztséget, mennyibe kóstál egy kongresszusi hely, sőt, maga a köztársasági elnöki szék. Escobar beéri a kongresszusi képviselői ranggal, melyet simán elnyer, többek között azért, mert a több milliárd dolláros vagyonából egész lakónegyedeket emelt Medellín városában. A település az ő területe volt, a Medellín-kartell első embereként. A szegénysorsú helyiek félistenként tisztelték, tízezrek nevezték el Pablónak a gyermeküket az iránta érzett szeretetből.
A latin-amerikai kartellek világa iránt komoly érdeklődést tanúsítók számára csupa asszociáció a film. Az egyik leghidegrázósabb számomra az a snitt volt, mikor Virginia Vallejót (Penelope Cruz) a medellíni gettó melletti szeméthegyen kaluzolja keresztül Escobar, hogy megmutassa neki, hol építi a plebs új lakónegyedét. A magassarkúban tipegő riporternek egyszer csak odaveti: „Vigyázzon, nehogy elbotoljon egy hullában, néha ide dobják ki őket!”. Aki látta A jogász című filmet, az pontosan tudja, hogy a drogkartellel összetűzésbe kerülő ügyvéd (Michael Fassbender) feleségét, akit éppenséggel Penelope Cruz játszik, pontosan egy ilyen szeméttelepen hajítanak ki, miután megbecstelenítik és megölik.
A történet váza tulajdonképpen Virginia Vallejo és Pablo Escobar románca – Javier Bardem és Cruz a való életben házasok –, de szerelmük az első pillanattól álságos. A riportert rabu ejti, ahogy a bűnöző kézben tartja a szálakat, hatalma, pénze mámorítóan hat rá. Szerelmes is belé, de épp annyira, hogy Escobar lelövésekor fátyolos lesz a tekintete.
Mivel Escobar sztoriját töviről hegyire elolvasta, megnézte már az ember, komoly csavarokat nem tartogat a film, inkább a dél-amerikai ország belső működése láttán lehet hüledezni. Az még hagyján, hogy olykor nekiesnek egy pofára ejtett drogkereskedőnek láncfűrésszel. A sebhelyesarcú óta tudjuk, hogy a darabolás a latin-amerikai alvilágban olyan, mint Indiában a nemi erőszak: napi rutin. De amikor egy tévútra tévedt férfit úgy nyírnak ki, hogy egy kutyát kötnek a hátára, akit addig vernek, míg az át nem harapja áldozata nyakát... Aki kevésbé bírja az erőszak naturális ábrázolását, jobb, ha időnként eltakarja a szemét.
A lányos apák persze bizonyosan hoznák a láncfűrészt, Esobar ugyanis a tinilányok nagy rajongója volt. A feleségét 15 évesen vette el, és szajhái sem voltak sokkal idősebbek nejénél.
Annak ellenére, hogy a megereszkedett sörhasú, tömeggyilkos drogvezért játszó Javier Bardemtől olykor hányingert kapunk – remekül játszik az Oscar-díjas spanyol –, mégis akad benne tiszteletreméltó vonás. Az, hogy a medellíni szeméttelepről táplálkozók számára tömbházakat építtetett, nem csupán politikai karrierje építésére szolgált, hanem valóban jelentett számára valamit. A család szentsége nem csak ebben nyilvánult meg, sőt: meghalt a családjáért.
Az amerikai drogellenes csapat (DEA) a kolumbiai speciális egységgel karöltve úgy tudta bemérni 1993. december 2-án a tartózkodási helyét, hogy a fiát akarta felhívni telefonon. A fiát, akinek soha nem engedte, hogy kipróbálja a kokaint, amellyel ő látta el a Föld 80 százalékát. Az ötlet, hogy a családján keresztül csalogassák elő, Virginia Vallajotól származott. A kommandósok végül szolíd tűzharc után végeztek vele.
Escobar arcán egyébként a film során egyetlen egyszer látni könnycseppet legördülni. Amikor kislánya az Escobar által épített börtönben arra kéri ott raboskodó apját, hogy vigye el fagyizni. A börtönőrök egyetlen homlokráncolásra kitárják előttük a cellaajtót, de a kapunál több tucat gépfegyvert szegeznek rájuk, így a király nem tudja bebizonyítani hercegnőjének, hogy várából kisétálva szabadon elviheti fagylaltozni, amikor csak kedve tartja. Önnön nagyságát, s gyermeke csalódottságát siratja egyidejűleg.
S, hogy milyen állapotok uralkodtak ekkoriban Kolumbiában? Amikor a kormány elhatározta, hogy elfogása esetén kiadja Escobart az USA-nak – az általa terjesztett kokain első számú felvevőhelye az Egyesült Államok volt –, hivatalnokok, bírók, rendőrök százait mészároltatta le, mégpedig úgy, hogy fejpénzt fizetett értük. A végrehajtók a szegénynegyedek lakói voltak, akik 5 pesóért a saját anyjukat is kinyírták volna, nemhogy a törvény őreit. Mielőtt kiadták volna, önszántából vonult olyan börtönbe, amihez képest a szegedi csillag egy luxusszálloda. A drogbáró itt építtett magának egy luxusfegyházat, melyben kényelmes konyha, gyönyörű kilátással bíró dolgozószoba, és biliárdszoba is volt.
Az igazságügyminiszterrel a kongresszusban rúgta össze a port, miután beválasztották képviselőnek. Képzeljük csak el, hogy az Escobarhoz képest kismiskának számító Szlávy Bulcsút vagy Prisztás Józsefet beültetik Boross Péter és Horn Gyula közé a parlamenti patkóba. Ugye, hogy nehezen megy?
Miután a miniszter fiatalkori gyilkossági ügye felmelegítésével ki akarta pöccinteni a törvényhozásból, Escobar sicariókat küldött a férfira, akik egy motorról szitává lőtték az autópálya közepén. A tizenéves bérgyilkosokat éveken át egy kiképzőtáborban gyakorlatoztatták, hogy szakmájuk mestereivé váljanak. A városi szegénynegyedek ontották a talajt vesztett ifjakat, akik bármire hajlandók voltak a fizetésért, és hogy tartozhattak valahová.
Escobar tökéletesen értette ezeknek az embereknek a motivációját, hisz ő nem a Hannibal Lecter-féle entellektüel tömeggyilkos volt. Családja ugyan nem volt tehetős, de tanár édesanyja révén megvolt a magához való esze. A szociális érzékenységéhez kisemberi lelkület is társult. Amikor felesége a kacsalábon forgó villájukban megkérdi, mit akar még, miért nem elég neki a tengernyi pénz és a hatalom, Escobar csak annyit felel: tiszteletet.
Fernando León de Aranoa rendező a 2015-ös The Beautiful day (Benicio del Toro, Tim Robbins) című filmmel már lerakta névjegyét, és most sem vallott szégyent. Bár a Rottentomathoes csak 33 százalékra értékelte, az életrajzi mű nem sikerült rosszul. Vallejo érzelmei, melyeket könyvében az olvasó elé tár, nem uralkodnak el a filmben, az megmarad pörgős, akciódús alkotásnak, mely egyfajta korrajz is egyben.
A bő két óra nem adott lehetőséget arra, hogy a Peter Sarsgaard által megformált DEA-s ügynök alakját színesebben megfesse a rendező, ahogy arra sem, hogy Escobar mégoly érdekes ifjúkorát, bűnben való kezdeti megmártózását bemutassa. Az Escobar így megmarad egy brutálisan kegyetlen drogbáró életét feldolgozó közepesen erős remake-nek.
(Gabay Balázs)
Zene, Film & Kultúra
Legnépszerűbb
Nagyon furcsa kép jött Szoboszlairól, egy olvasónk küldte
Várkonyi Andrea a moziból küldte a képet, először elsírta magát, aztán libabőrös lett a filmtől, amit megnézett
Rejtélyes felirat tűnt fel egy budapesti ház falán, évtizedek óta rejtve volt
Lerántották a leplet, ezért lehet olyan sürgős a Digitális Állampolgárság applikáció bevezetése
Odalépett hozzám egy eladó a barkácsboltban és behívott a raktárba, olyat mutatott amit még életemben nem láttam
