Frenetikus koncertet adott a blues Mozartja a Budapest Parkban

„Te közelebb állsz, látsz kottatartókat? Arra vagyok kíváncsi, hogy vajon lesznek-e fúvósok?” – így érkeztünk egy ismerősömmel a Budapest Parkba csütörtök este, nem sokkal mielőtt Joe Bonamassa bluesgitáros megkezdte volna koncertjét.

Ott voltak a kottatartók, aminek kapcsán mindjárt be is ugrott valami. Jelesül az, hogy itt bizony arra megy majd ki a játék, hogy az este főhőse annyira lemezminőségben hozza le a muzsikát, amennyire csak lehet. Pedig milyen jó lenne egyszer Bonamassát úgy látni, hogy egy szál akusztikus gitárral tradicionális delta bluest játszik, vagy épp egy lecsupaszított powertrio élén mocskos, kőkemény bluesrockot.

„Biztos jó lenne abban is” – gondoltam, amikor besétált a színpadra fekete ingében, sötét zakójában és világosbarna cipőjében és persze napszemüvegében Joe Bonamassa, bepengette az első hangokat, megszólaltak a fúvósak, búgtak a háttérénekesnők és minden a helyére került. Abban a pillanatban világossá vált, hogy ez a figura így önazonos: halálosan profi és végtelenül precíz rutinróka a zenészek között, tökéletesen összepróbált műsort adva. Persze ez aligha csoda egy olyan embertől, aki 12 évesen egyfajta csodagyerekként kezdte a pályafutását. Ha úgy vesszük, valahol ő a blueszene Mozartja.


Igen, ez a tejföl-szőke Bendegúz-hasonmás, napjaink legnagyobb gitárhőse, talán ez az első felvétel, ami készült róla, aligha csoda, egy év múlva pedig már BB Kingnek nyitott ez a lurkó. Közben pedig egy komoly életművet tett le az asztalra, zenélt a nagyokkal (Eric Claptonnal, mostani zenekarában pedig példaképe, Stevie Ray Vaughn billentyűse, Reese Wynans játszik) és emelt fel, később pedig mások karrierjét helyezte új fénytörésbe – ilyen Beth Hart is. És közben – mintegy mellesleg – szinte minden turnéjáról kiad egy koncertlemezt, vagy DVD-t.


És mivel Joe Bonamssánál már-már úgy tűnik, hogy szinte sorozatgyártással készülnek a dalai, ezért megvolt a veszélye annak, hogy túlságosan lekerekített, kimért lesz a produkció. Hogy hiányozni fog belőle az a lüktetés, az a dög, amitől a blues az, ami. Hát nem így történt.

Joe Bonamassa gitárjai (szinte minden számnál cserélt) haraptak, a gumicsuklójú Anton Fig dobolásának nagyon erős húzása volt, Michael Monroe – aki általában olyan arcot vágott a koncert alatt, mint J. K. Simmons a Whiplashben – bőgője, ha kellett duruzsolt, ha kellett röfögött. A fúvósok, a vokalisták és a billentyűsok pedig tökéletes aláfestőnek bizonyultak. Szólózhattak is persze, kaptak is érte nyílt színi tapsot szinte minden egyes alkalommal, na de az igazi az volt, amikor a frontember különszámai mögé álltak be alapozni.

Mert hát volt számos pillanat, amikor már egy-egy dal nyitó akkordjainál szétterült a gyermeki vigyor Joe arcán, de amikor jött a szóló, akkor tényleg néha szó szerint kirohant a világból, vagy legalábbis le a színpadról. Konkrétan a testbeszédén látszott, hogy mennyire várja, mennyire készül az ő részére.

Ahogy a Slow Train alatt körözni kezdett, vagy ahogy a szabályos húrmasszázzsal felvezetett How Deep This River Runs alatt megfeledkezett magáról, az valami frenetikus volt.


Az említetteken kívül is főleg a lassú számok, különösen a záró Sloe Gin sikerült fényesre, már csak az érzelmi telítettség és a kicsit átdolgozott élő változat miatt is. Az pedig, hogy az első refrénre (I'm so damn lonley, think I'm gonna die) alatt elkezdett csöpögni az eső, az már szinte hollywoodi volt.

Maga a koncert pedig így volt kerek egész, bármikor megnézném újra ezt az egy óra negyven percet. Persze, ha Joe Bonamassa a csapata mellé hozza még magával mondjuk Beth Hartot is, akkor meg pláne.