Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Coldplay - A Head Full of Dreams (albumkritika)

Coldplay - A Head Full of Dreams (albumkritika)

Zene, Film & Kultúra

Coldplay - A Head Full of Dreams (albumkritika)

Zene, Film & Kultúra

Promotions - 2015.12.06. 12:15

A világ jelenlegi kedvenc pop-rock csapata az album elkészítésénél ezúttal nem vállalt fölösleges kockázatot, a lemez hangzását a velük komoly közös múltra visszatekintő Rik Simpsonnal, valamint a főleg hip-hop és R&B vonalon mozgó Tor Hermansen és Mikkel Eriksen alkotta Stargate producerduó segédletével alakította ki.

A címadó-nyitó track egyből irányt mutat a hallgatóknak, van itt minden, ami kell: csilingelő gitár, finom elektronika, lelkesen éneklő kórus, a tempó tehát sikeresen belőve. A képlet hasonló a másodikként következő Birds-ben is, hurráoptimizmus ez a javából. A Hymn for the Weekend-ben a hangszerek közé megérkezik az együttesre talán legjobban jellemző zongora is, Martin mellé pedig maga Beyoncé áll be egy kis ének erejéig. Aggódni azért nem kell, ez az együttműködés most sokkal jobban sikerült, mint a kettővel ezelőtti albumon a Rihannával felvett Princess of China.

A lemez ezután két egymástól, és a tracklist többi részétől is jól elkülönülő szerzeményt vonultat fel: az Everglow gyönyörű és reményteljes balladája az előző albumról sem lógna ki hangulatában, míg az első kislemezként világhódító útjára indított, tempós Adventure of a Lifetime-ban már a funky elemei is erőteljesen megjelennek, ami meglepő módon egészen jól áll Martinéknak.


A lendület ezután csak minimálisan csökken a Tove Lo-val közösen felvett Fun-ban, amit a Barack Obama (!) szövegével kísért, Kaleidoscope című, kissé nehezen értelmezhető két perc vezet át az album egyik legjobban eltalált szerzeményébe, az erős elektronikus hatásokkal operáló Army of One-ba. Utóbbi dal végén egy meglepetésszámot is elrejtett az együttes: az X Marks the Spot-on érezhető talán a Stargate nevű producerpáros munkája legjobban, ugyanis erőteljesen dominálnak benne a hip-hoppos elemek.

Az album végére azonban visszaáll a rend, a zongorák ismét a meghatározókká válnak, csakúgy, mint az első Coldplay albumot, a Parachutes-ot hangzásban megidéző Amazing Day-ben, valamint a rövid felvezető utáni fináléban, az egyből fülbemászó, és stadionokba kívánkozó Up&Up-ban, ami a vendéggitárosként közreműködő ex-Oasis tag, Noel Gallagher szólójával éri el a csúcspontját.


Ha a csapat életművét áttekintünk, a Head Full of Dreams, a Mylo Xyloto és a Ghost Stories mellé beállítva alkot egy egybefüggő trilógiát (csakúgy, mint a csapat első 3 nagylemeze), ezért most talán nagyobb valószínűséggel tartják majd Chris Martinék magukat ahhoz az általuk előszeretettel és rendszeresen hangoztatott kijelentésükhöz, miszerint a lemezt népszerűsítő turné után egy hosszabb szünetre visszavonulnak. Lehet, hogy egy kis pihenő nem is árt a csapatnak, mert az elektro-rockos stílus után lassan szükség lesz egy olyan megújulásra, mint amilyen a Viva la Vida volt az X&Y után. Az album pedig, bár nincs rajta Paradise szintű megasláger, így is egy közel egységes színvonalú, profi pop-rock lemez, ami kiszolgálja a rajongókat, és egyben úgy hirdeti a hurráoptimizmust, hogy még pont nem csúszik át giccsparádéba.

GaVRoS