Duran Duran - Paper Gods (albumkritika)

Ha áttekintjük a Birminghamből induló Duran Duran közel negyven éves történetét, egyaránt láthatunk hatalmas sikereket, és igen méretes bukásokat is. A csapat az eredeti ötös (Simon Le Bon, Nick Rhodes, John Taylor, Andy Taylor, Roger Taylor) felállásában 2004-ben adta ki az Astronaut című lemezt, melynek korrekt, de nem egetverő sikerét követően jött a Timbaland felügyelete mellett Összerakott tévedés, a Red Carpet Massacre, ami mind kritikailag, mint kereskedelmileg csalódásként lett elkönyvelve (ráadásul az album készítése közben Andy Taylor gitáros másodjára is elhagyta a bandát). Simon Le Bonék ekkortájt látták be, hogy nem érdemes a stílusuktól eltérő, éppen divatos zenei irányzatokkal kísérletezni, hanem azt kell játszaniuk, amihez legjobban értenek: újhullámos, szintetizátorra épülő popzenét, melyet persze megfelelő ráncfelvarrásokkal kell tálalni a közönségnek.

E hozzáállás mentén készült el Mark Ronson producerrel együttműködve a 2010-es All You Need is Now, melyet mind a kritikusok, mind a banda rajongói is lelkesen fogadtak. A csapat tagjai a fenti előzmények után úgy gondolták nem is szükséges a bevált recepten változtatni, így megszületett a Paper Gods, ami minden tekintetben közvetlen folytatása a 2010-es lemeznek.


A kezdésként megszólaló lemezcímadó track kissé önironikusan reflektál a mai, igazi sztárok nélkül létező világra, valamint az internethasználat miatt kialakult személytelenedés is szóba kerül a szövegében, sajnos azonban a dal refrénje nem elég ütős ahhoz, hogy igazán kiteljesedjen a szerzemény. A folytatásban viszont a Kieszával közösen rögzített Last Night in the City már nem esik ebbe a hibába, igazi szintetizátorra épülő slágert kapunk, amit nagy valószínűséggel kislemezen is viszonthallhatjuk majd a jövőben. Ezt követően kicsit visszaveszi a csapat a pörgést: a You Kill Me With Silence fájdalmas balladája mindenképpen kiemelendő, már csak azért is, mert a szám lényegében a Rio albumról ismert The Chauffeur 2015-ös változatának feleltethető meg. A tempó ezek után ismét gyorsul: jön a Janelle Monáe-vel összehozott Pressure of, majd a Face for Today és a Lindsay Lohant (!) is megszólaltató Danceophobia. Az lendület az album második felére sem csökken lényegesen, a hátralévő dalok közül a Sunset Garage harsona optimizmusát érdemes kiemelni.

Összegezve elmondható a Paper Gods-ról, hogy a Duran Duran nem ezzel a lemezzel fogja a rajongóinak számát növelni, de Le Bonék is valószínűleg belátták már, hogy az új fanok megszerzése helyett a meglévők kiszolgálása fontosabb és elérhetőbb cél. Aki tehát szerette a 80-as évek igényesebb popzenéjét, az nyugodtan adhat egy esélyt az albumnak, nagy csalódás biztosan nem fogja érni.

GaVRoS