Miért ilyen rondák a gyerekek a középkori festményeken?

Talán a ronda kifejezés ebben az esetben nem is állja meg teljesen a helyét,

itt valamiféle horrorábrázolásokról van szó, ahol a gyerkőcök szüleikre vicsorognak.

Aztán a reneszánsz befutásával megváltozik minden, és a képeken kis szentekre hajazó babák lesznek láthatók.

Vajon mi történhetett?

Ha azt gondolnátok, hogy a középkori festők nem tudtak festeni, főleg nem értettek az arcok megfestéséhez, akkor tévedtek:

mivel szándékos horrorábrázolásokról van szó.

A festmények nagyon jól reflektálnak a kor gondolkodására. A korban, amikor azt gondolták, hogy Jézus sohasem volt igazi gyerek, hanem már úgy született, mint egy kész kis ember, egy felnőtt. És a legtöbb középkori festmény a Megváltót ábrázolta, merthogy a legtöbb megrendelés efféle szemgyönyörködtető művészi alkotásokra az egyházaktól jött.

Majd csak a reneszánsz nagy mecénáskodásaival kezdődik az, hogy magánemberek is elkezdenek maguknak képeket rendelgetni a házukba. Ők pedig nem szeretnék saját gyerekeiket efféle horrorcsecsemőként szerepeltetni a képeken.

„A megoldás a realizmus. Inkább legyen szebbek, mint rondábbak”

– szól a reneszánsz jelmondata.

Az sem mellékes, hogy a reneszánszban megváltozik a gyerek fogalma is, míg a középkorban kicsinyített felnőttekként tekintenek rájuk, hiszen nem létezett az az élesen elkülönülő gyermekkor, mint napjainkban. Az új érában viszont sokkal jobban előtérbe kerül a gyermekkor, és a képeken is fókuszban van az anya és a gyermek közötti erős érzelmi kötődés.

Érdekesség, hogy csupán a 17. századtól alakul ki egy sajátos gyermekruhadivat, addig ugyanolyan gúnyában jártak az apróságok, mint a felnőttek.