Jetit fényképeztek Magyarországon, azonban nincs ebben semmi meglepő

A kriptozoológia kifejezés Bernard Heuvelmans zoológustól származik, az ő meghatározása szerint az általa művelt tudomány a rejtőzködő állatok tana. Heuvelmans 1916 októberében született Franciaországban, gyerekkorában csak úgy falta Jules Verne és Arthur Conan Doyle könyveit, a hatásuktól pedig felnőtt korában sem tudott szabadulni. Későbbi kutatásait pedig erőteljesen inspirálta Ivan. T Anderson műve, amelyben a szerző hitet tesz amellett, hogy valószínűleg a Föld egy távoli szegletében, a meteor becsapódását túlélve, élhetnek még dinoszauruszok. De munkásságának komoly előfutárai között említhetjük Anthonie Cornelis Oudemans kutatásait is, aki megszállottan hitt a tengeri kígyó létezésében.

Jönnek a kriptidek!

Heuvalmans rengeteget írt és kutatott a témában, de írásai semmiféle hatással nem voltak az akadémiai világra, a mainstream tudósok rendre megmosolyogták a francia tudós elméleteit. Annál több követőre talált viszont a nem hivatalos körökben, így, hogy kellő súlyt adjon az egyre gyarapodó klubjának, rövid idő elteltével nevet is választott saját tudományának, és elnevezte kriptozoológiának. 1958-as nagy műve, az On the Track of Unknown Animals a kriptozoológus irodalom legismertebb és legtöbbet hivatkozott alkotása, és magától értetődően a kriptozoológusok bibliája.

Természetesen a kriptozoológia alapállítása, miszerint rengeteg ismeretlen és felfedezésre váró faj él még a bolygón, amelyeket az ember egyelőre nem sorolt be egyetlen rendbe sem, igaz. Szóval várhatnak ránk még meglepetések, és bármelyik percben kiderülhet az is, hogy a jeti valóban létezik. Viszont ha ez igaz, akkor a létezés tényétől már nem a kriptozoológus foglalkozik vele, hanem a zoológus. Hiszen létezik, és innentől kezdve csupán percekig különleges és misztikus. Amelyekről azonban még nem bizonyosodott be, hogy léteznek, azon lényeket továbbra is a kriptozoológusok vizsgálják Hála a popkultúrának, szenzációhajhász világunknak, és persze Heuvelmans erőfeszítéseinek, az általuk összegyűjtött élőlények közül rengeteget manapság már jobban ismerünk, mint egyes élő fajokat.

A rejtőzködő állatokat kriptideknek nevezzük. Ilyen például a Loch Ness-i szörny, illetve a hegyiember, a jeti is, amelyek létezéséről azóta rengeteg, bizonytalan forrásból érkező bizonyíték látott napvilágot. Bár a legtöbbről előbb-utóbb bebizonyosodott, hogy csupán ócska hamisítványok. De vannak sikertörténetek is, hiszen egykor a kriptidek közé sorolták a kacsacsőrű emlőst is, mivel annyira valószerűtlennek tűnt a fiziológiája, hogy az először előkerült maradványokat tréfának gondolták, míg meg nem pillantottak egy élő egyedet. De többek között ebben a cipőben járt a zebra és a zsiráf is.

A kriptozoológia esetén tehát egyszerű a képlet, olyan fajokkal foglalkoznak, amelyek létezésére egyelőre nincs bizonyíték, azonban vannak arra utaló nyomok, hogy köztünk élhetnek. A szakterület művelői pedig arra tették fel életüket, hogy utánuk nyomozzanak. Hazánkban a tudomány egyik legszakavatottabb képviselője, Tarr Dániel, aki jó pár évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy nemcsak a küklopsz, a szirén, a sárkány vagy a farkasember, de még a pegazus jövőbeni felbukkanását sem tartja kizártnak

Nessi kidugja fejét a vízből? Vagy éppen egy angolna?

A kriptozoológusok egyik legkedveltebb kriptidje minden vitán felül a Loch Ness-i szörny, amelynek számtalan kuzinját ismerjük még szerte a világból, ilyen például a Brosnói Sárkány. Nessiről egyetlen, minden fantáziát beindító fotó készült, és bár a beállítás elsőre nagyon valószerűen hat, a képről később bebizonyosodott, hogy hamisítvány. Csupán egy angol orvos űzött gúnyt a médiából. Hiszen egyrészt elképzelhetetlen, hogy egyetlen élőlény, fajtája egyedüli képviselőjeként évszázadokig ennyire láthatatlan tudjon maradni. Másrészt pedig Nessi esetében azért is lezeg a léc, mivel ha több egyeddel számolunk, szinte elképzelhetetlen, hogy a tó elegendő élelemmel tudott volna ellátni egy ilyen méretű élőlényt. Bár, mint utólag bizonyítást nyert, ez az érv könnyen megugorható, hiszen a Loch Ness-i tó néhány része csatlakozik más tavakhoz, illetve összeköttetésben áll a tengerrel is.

Legutóbb a híres biológus, horgász és műsorkészítő, Jeremy Wade – éppen ezen a forró nyomon - eredt a legenda nyomába. A magyarul Édesvizi szörnyek névre keresztelt műsorban a skót tótól egészen az izlandi vulkánokig jut, ahol elejt egy grönlandi cápát is. Szerinte ez a hatalmas, Loch Ness-i tóba is felúszó, élőlény inspirálhatta a szörnymítoszok egy részét.

Vagy éppen egy gigantikus angolna lehet a tóban rejtőzködő furcsa lény, erre pedig nem rég jöttek rá a tudósok, amikor nyilvánosságra hozták a tóból vett DNS-minta eredményét. Neil Gemmel, az új-zélandi Otago Egyetem kutatója ezzel összefüggésben azt nyilatkozta a sajtónak, hogy nagyon nagy az angolna-DNS előfordulási aránya a tóban, viszont őshüllőszerű szörnyetegre, dinoszauruszra utaló nyomot nem találtak. A tudós azt is hozzátette, hogy már 1933-ban is hatalmas angolnákra gyanakodtak Nessi láttán, hiszen a vízbe merült búvárok brutális nagyságú angolnákról számoltak be, miután feljöttek a felszínre.

Békés szörnyeteg vagy vérszomjas vadállat a hegyi ember?

A másik hatalmas élőlény, amely leginkább rabul ejtette az emberi képzeletet, a jeti, a Himalája vad hegyi embere, illetve majomszerű rokonai, szerte a világból. A hatalmas lábú élőlényről már a 19. században is legendák regéltek, több visszaemlékezésben is megjelenik, majd jött a minden elsöprő bizonyíték, amikor a Himaláját meghódító hegymászók fotókat is közöltek a lábnyomáról. A létezéséről amúgy először Brian Houghton Hodgson tett említést, aki 1820 és 1843 között a nepáli bíróság brit ügyvivőjeként szolgált. Hodgson arról számolt be, hogy amikor Észak-Nepálon keresztül utazott, egy szőrös, nagytestű élőlény támadt a hordáira, akik azon nyomban szétszéledtek, és futottak, amerre csak láttak.

Az első lábnyomokat közel 5500 méter magasságban egy 1951-es expedíció regisztrálta. A leghíresebb felvétel azonban 1968-ban készült, amikor Anthony B. Wooldridge egyedül vágott neki a hegy meghódításának, majd egy lejtőn lefelé haladva hatalmas lábnyomokat vett észre maga előtt a hóban, majd hirtelen beugrott neki az 1951-es fotó képe, így követni kezdte azokat, pár száz méter után utolérte a lábnyomok tulajdonosait, majd lefotózta a terpeszállásban előtte tornyosuló élőlényt. Ez sem döntötte el azonban a nagy kérdést, hogy létezik-e a nagytestű hegyi szörny, mivel a 150 méter távolságból készült felvételen csupán egy elmosódott alak körvonalai látszódnak. Akár egy ember is lehet az.

A Himaláján azóta is lépten-nyomon belefuthatunk furcsa lábnyomokba, és erről folyamatosan cikkeznek is az újságok. 2017-ben aztán egy minden addiginál nagyobb DNS-vizsgálatba kezdtek indiai kutatók, ekkor csontokból, szörből és ürülékből is gyűjtöttek mintát, összesen 24-et. Végül arra jutottak, hogy ezek ugyan igen ritkán előforduló állatoktól származnak, többek között a himalájai barna medvétől, mégsem egy rejtőzködő vagy régen kihalt faj maradványairól van szó.

Majd később elkészült a híres videófelvétel, immár nagylábról Észak-Amerikában (ott így hívják a hegyi embert). Az 1967-es úgynevezett Patterson-Gimlin film hatalmas lendületetet adott azoknak, akik mindig is hinni szerettek volna a szörny létezésében. Végül 1976-ban, engedve a közvélemény nyomásának, az FBI is nyomozni kezdett, ez pedig sok nagyláb-hívőben tovább erősítette azt a hitet, hogy valaminek létezni kell, hiszen a központi nyomozók sem süllyesztették el az ügyet. Ugye, nem is kell mondani, hogy nem találtak semmit.

A híres felvételről később természetesen bebizonyosodott, hogy elsőosztályú csalók alkotása, akiknek hirtelen pénzre volt szükségük, és arra gondoltak, hogy húznak egy merészet, és persze felhúznak egy valósághű maskarát is, amellyel rövid idő alatt, nem mindennapi módon robbanthatnak bankot. A terv sikerült. Ezek után bármi történhetett már, a négyláb legenda terjedésének már nem lehetett útját állni, az mélyen beleivódott az amerikai popkultúrába. Média ikon lett.

És miközben a mindennapok szereplőjévé vált, a hetvenes években még főleg vérszomjas bestiaként ábrázolták, a róla szóló regények és újságcikkek, illetve különböző áldokumentumfilmek is egy ragadozó ösztönlényről szóltak, addig a nyolcvanas évekre alakja megszelidült, és főleg a környezetvédelemmel hozták kapcsolatba. Nagyláb egy kedves szörny lett, akinek a létét az ember környezetpusztító tevékenyége veszélyezteti. Szimbóluma lett mindannak, amit meg kell védeni.

Legutóbb, a felvétel megszületésének 40. évfordulóján tört ki egy kisebb nagyláb láz. Akkor MonsterQuest néven sorozat is indult a History csatornán, az első évad legnézettebb része természetesen a nagylábról szóló epizód volt. A témát biológusok, zoológusok, illetve a filmek speciális effektjeinek legnagyobb tudorai és szakemberei járták körül gondosan, minden, azóta nyilvánosságra hozott egyéb bizonyítékot újra górcső alá vettek, de a kérdés eldöntetlen maradt. A rész zárása tipikus, itt arról értekeznek, hogy minden más könnyen cáfolható, és csak egyetlen bizonyíték lehet megdönthetetlen, méghozzá az, ha megtalálják az egyik vagy az egyetlen példány holtestét.

Fanyűvő, a magyar jeti

A jetihez és nagylábhoz hasonló élőlényekről, azaz emberszerű állatokról a világ számos táján szólnak legendák. Ausztráliában például yowies-nak hívják. De ha nagylábszerű, a nyilvánosság elől tendenciózusan bújkáló szörnyről van szó, nem kell messzire mennünk, elég felrándulnunk a Mátrába, ahol fanyűvőnek hívják az erdő magányos lakóját. Általában egy vékony, nyurga, szürkésfehér bundájú, majomarcú, szőrös lényről szólnak a beszámolók, amelyek szerint főleg elhagyatott bányák és barlangok közelében jelenik meg az élőlény, hangja pedig olyan, mintha egyszerre egy egész farkasfalka üvöltene.

Az első feljegyzett fanyűvő észlelés az 1980-as években volt, Mátrában dolgozó bányászok néztek farkasszemet a lénnyel. Akkor még nem készült róla fotó, később viszont őt is megörökítették ugrás közben, a kép természetesen a műfajhoz mérten használhatatlan.

A fanyűvő neve amúgy egy nagysikerű népmeséből, a Fehérlófiából jön. 1981-ben Jankovics Marcell rendezésében animációs játékfilm is készült a történetből, amely elsősorban az ősi hun, avar és magyar mondavilágból merítkezik. A sztori főhőse Fanyűvő, egy emberfeletti képességekkel megáldott fiú, aki szülei halála után felkerekedik, hogy legyőzze a világot sakkban tartó sárkányokat. Fanyűvő ellensége, a mese ikonikus főgonosza a Hétszűnyű Kapanyányi Monyók, aki többszőr is megkísérti őt, de Fanyűvő minduntalan ellenáll neki. A film számtalan szimbólummal operál, Jankovics saját bevallása szerint viszont felfűzhetjük az egészet egy központi szálra. Fanyűvő a sárkányok elleni harca a régi, ősi és érintetlen világ küzdelme a modernitás, a városiadás és a környezetszennyezés ellen. A karakter a nyolcvanas években, a film bemutatása után kapott nagyobb ismertséget, így valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy a magyar nagylábat róla nevezték el.

Ismerd meg, kit kapsz véletlenül lencsevégre!

Hála a popkultúrának minden nemzetnek, vidéknek és tájegységnek megvannak a maga kriptidjei. Csakhogy még egyet említsünk innen a közelből is, Lengyelországban Getzko-nak hívják saját, gorillaszerű nagylábújukat. Az észlelések és a photoshop művészei szinte kifogyhatatlan muníciót biztosítanak a szenzációra éhes olvasóközönségnek és a magukat a kriptozoológia művelőinek vallóknak. Az Egyesült Államokban, Portland-ben pedig már egy direkt a jelenségnek szentelt múzeumot is találhatunk, amelyet Loren Coleman alapított.

Coleman a hetvenes években járta az USA államait, rengeteg interjút készített, és megannyi relikviát gyűjtött össze, amelyek ma a múzeum anyagának gerincét alkotják. A merchandise valami elképesztően gazdag kínálattal várja a látogatókat. A legjobb talán az a térkép, amelyen rajta szerepel az USA összes szörnyetege, így ha esetleg Lousiana-ban járnánk, és az egyik fényképünkön észrevennénk egy homélyos alakot, aki éppen kikandikál egy fa vagy egy bokorcsemete mögül, kis segédletünkkel azonnal tudni fogjuk, hogy ez bizony egy Lousiana-i mocsárszörnyeteg.