Reszkető térddel, de felkapaszkodtam az Alacsony-Tátra tetejére

Évek óta dédelgetett vágyam teljesült a hétvégén: feljutottam gyalogszerrel egy kétezer méter feletti csúcsra a Kárpátokban. A feleségem lepett meg az utazással, melyet a Baraka túraszervező cég bonyolított, a cél az Alsó-Tátra legmagasabb pontja, a Gyömbér (szlovákul Dumbier) hegycsúcs volt. Hótalp, síbot, túláradó jókedv, mettsző hideg, izzadságszagú csúcstámadás, káposztaleves becherovkával, angyali elégedettség – nagyjából így lehet összefoglalni csoportos expedíciónkat, melyet mindenkinek meleg szívvel ajánlok, aki legalább közepes edzettségi állapotban érzi magát, és függő viszonyban van a hegyekkel, völgyekkel, az erdő illatával, a lenyűgöző panorámával.

3.47-kor csörgött a vekker szombat hajnalban. Utoljára talán akkor keltem ilyentájt, amikor nagybátyámat 12 évesen puskacipelőként elkísérhettem vadkacsavadászatra. Akkor is ugyanilyen jól esett a dolog, de ma már legalább ihatok kávét a fájdalom tompítására. Fogmosás, macskamosdás, hátizsákellenőrzés, bakancshúzás, telefon, pénztárca, kulcs, indulás. A busz szinte már tömve volt táskás szemű túratársakkal, amikor hét perccel a start előtt felszálltunk az új Puskás stadion tövében. Gyakorlott gyaloglónak tűnt a társaság, picit elszégyelltem magam, hogy három perccel az előírt érkezés után estünk csak be nejemmel. Az én hibám volt, nehezen találtam parkolóhelyet.

Van azért kellemes bája, amikor az embert úgy éri a pirkadat, hogy körülötte versenyt hortyognak, s az első napsugarak érkezésével telik meg az ébredők csevejével a busz utastere. A résztvevők ebben is profik voltak, amíg lehetett, pihentek, hogy bírják majd a rájuk váró erőfeszítést. Gyors kávé egy Besztercebánya előtti benzinkúton, egy órára rá, már le is tette a járművet a sofőr a Trangoska parkolóban. Előtte három túravezetőnk egyike, Róth Norbert mintegy fél órán át taglalta a réteges öltözködés, a megfelelő bakancsválasztás, és a sítalp profi felcsatolásának módozatait. Közben még egy vérfagyasztó-szórakoztató anekdota is belefért a grúz női hegymászó csapatról, mely olyan viharba keveredett az Elbruszon, hogy a nagy mennyiségű belélegzett jégpára megtelítette az alpinisták tüdejét, s mindannyian megfulladtak. Na, ez velünk nem fog előfordulni, hangzott a megnyugtatás, ugyanis ritka szerencsés időjárást fogtunk ki. Mínusz 4-5 fok volt a hegyen, s a megszokottól eltérően nagyon alacsony erősségű szél.

A buszról lekászálódva még nem volt ilyen kellemes a klíma: 1120 méter magasan, mínusz 10 fokban csatoltuk fel a sítalpakat.

Lassan azért kiderült, hogy mégsem annyira profi az összes résztvevő. Többen is teljes menetfelszerelésben kezdtek el félrevonulni az egyik hóbucka mögé, hogy könnyítsenek magukon. Persze én is köztük voltam, ám az egyik hölgyet annyira szorította a szükség, hogy a cipzáramat sem tudtam lehúzni, ő már ott toporgott a nyomomban, így dolgom végezetlenül kullogtam vissza az ösvényre.

Volt, aki fázott, másnak pár perc után melege volt, megint más egyre-másra taposta le az egyik hótalpjávval a másikat. Őszintén tetszett a túravezetők hozzáállása: nem nézték óvodásnak a csoport tagjait, ha valaki rossz döntést hozott a plusz vagy mínusz egy pulcsival, a gyaloglótechnikával, akkor így járt. A túraleírás alapján előzetesen fel lehetett készülni a körülményekre, s ezt plusz információkkal kiegészítették a buszon is, szóval senki sem panaszkodhatott.

Fenyvestől körülölelt, enyhén emelkedő erdei úton kaptattunk felfelé jó húsz-huszonöt percet, majd bevártuk a leszakadókat. A következő félórás szakasz végére már fújtatott mindenki, mint bika a viadalon. Egyik túravezetőnk ekkor bökte oda humorosan: innentől végre rendesen elkezd majd emelkedni... Ami ezután várt ránk, azt kevesen teszik zsebre: 20-25 százalékos meredekségű domboldalon kapszkodtunk felfelé a völgyben, a sítalp sarokmagasítóját is fel kellett csapni, különben a vádlink öt percen belül begörcsölt volna.

A kedélyes csevegés nagyjából innentől megszűnt, ki-ki a saját mentális technikáját vette elő, hogy elérje a gerincet. Időnként magunk mögé pillantva a 2024 méter magas Chopok csúcsa és az alatta elterülő sípálya képe tárult elénk, új energiamorzsákat jelentett ez az erőltetett menet közepette.

Amikor felértünk a gerincre a Stefanika vendégházhoz, mindenki számára világossá vált, miért mondták a szervezők, hogy nem baj, ha fázunk a buszról leszállva. A legcidrisebbek is verítékben úsztak, kapkodtuk a levegőt, miközben a szívdobogásunk visszhangzott a fülünkben. A kilátás azért kárpótolt, s még jó 300 méterrel a csúcs alatt jártunk.

Egy fél szendvics, pár korty víz, egy szelet csoki, s mindjárt vissza is tért az életerő. Jobbra egy csoport bivakkuckót ásott épp a hófalba. Páran a csoportból jelezték, hogy ők nem folytatják, a menedékéházban várnak a visszatértünkre, megint másoknak a túravezetők jelezték, hogy itt a vége. Rájuk ugyanis annyit kellett várni, hogy mire beérték a hosszú percek óta szobrozó csoportot, már kellett is volna továbbindulni, így ők szemernyit sem pihentek, ami baj.

Az Alacsony-Tátra szélnek kitett főgerincéről ezen a szakaszon már a törpefenyvesek is eltűntek, utunkat a földe szúrt oszlopok jelölték ki, és a helyenként tömött sorokban lépdelő talpasok.

Időnként eszembe jutott, hogy a tiszta (palack nélküli) mászást támogató magashegyi mászók mennyiszer panaszkodnak az Everestet elárasztó kereskedelmi expedíciókra, melyek miatt a mászószezonokban kis túlzással egymás sarkát tapossák az emberek a hegyen. Itt erre számítani lehetett, így senki sem háborodott fel rajta.

A csapat innentől a tanács ellenére szétszakadt, de ez nem okozott különösebb gondot, a menet elején, közepén és a végén is maradt egy-egy vezető, aki szemmel tartotta a túrázókat. Száz méterrel a csúcs előtt, a sziklameredély szélére érve előbukkantak a Magas-Tátra vonulatai, melyeket csak azok a szerencsések szemlélhetik meg innen, akik tiszta időt fognak ki. Mi ilyenek voltunk. Egészen elhülesztően szép panoráma tárult elénk, melyet soha nem fogok elfelejteni.

A világ legkisebb magashegysége, egyben a Kárpátok legmagasabb pontja felett ott körözött egy helikopter, melyről túravezetőnktől megtudtuk: a rotor keltette szélhatással mesterségesen próbálnak kisebb lavinákat indítani, hogy később ne még nagyobb hótömeg zúduljon alá.

Három óra megfeszített gyaloglást követően értünk fel a csúcsot jelző kettős kereszthez, melyet szelfiző, fotózkodó csapatok fogtak körül. A keresztre mintegy három mázsányi jég volt ráfagyva, olyan volt, mint egy porcukorral megszórt óriási brokkoli.  

Nyugati irányba pillantva a Chopok csúcsára értelemszerűen már lenéztünk, hisz jó húsz méterrel magasabban voltunk. 

Rövid bámészkodás, fényképeszkedés után vezetőink kiadták az ukázt: irány a Stefanika, és a meleg leves. Megszaporáztuk a lépteinket lefelé, helyenként síelést imitálva ereszkedtünk megelégedetten, hiszen sikerült feljutnunk az Alacsony-Tátra legmagasabb pontjára, több mint 900 méter szintemelkedést letudva, sítalpakon.

A menedékházban felszolgált „menzatea” – rég esett ilyen jól forró ital –, ahogy a savanyú káposztalevest, és a becherovkát is hálásan befogadta a testünk, lelkünk. A számlán vastagon fogott a toll, ennek okát a lefelé úton fedte fel Róth Norbert. A Stefanikához nem vezet fel semmilyen forgalmi út, így a mai napig emberi erővel kell felvinni fűtőanyagot, élelmiszert, edényeket, mindent. Az évtizedekig a házban dolgozó hordár élete során közel 180 tonna (!!!) árut cipelt fel a hegyen. Nem legenda, valóság: ha az ember a völgyből felvisz egy terméket, amire szükség van a Stefanikában, egy teát biztosan ingyen kap. A humorral fűszerezett sztori szerint, ha száz kiló felett bír a cipekedő, akkor rumot is kap a teába.

Derültséggel vegyes elégedettséggel ereszkedtünk vissza a Trangoska parkolóba, ahol az utolsó mutatványt buszsofőrünknek kellett bemutatnia. Miközben ő a járművel próbált „kifűrészelni” a szűk, jeges úton, mellettünk négy markos cseh legény egy kocsit emelt arrébb, hogy egy másik autó ki tudjon állni.

Hazaúton stílszerűen az Életrevalók című film ment a tévén, mindannyian annak éreztük magunkat. Ahogy a Mastercard reklám parafrázisa hangzik: az élmény megfizethetetlen, minden másra ott a síbot és a hótalp.

Mindenkit vár szeretettel a Gyömbér, de előtte nem árt bemelegíteni néhány combosabb kéktúra szakasszal, nehogy az első hótalpas túránk buszban várakozással telljen.

Még annyi személyeset engedjenek meg, hogy gratuláljak asszonykámnak a nem mindennapi sportteljesítményéért, akinek egy tincse ugyan elfagyott a felfelé úton, de a haja még mindig ugyanúgy tart. 

(Gabay Balázs)