Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Ezért az én napom november 17-e

Ezért az én napom november 17-e

Színes

Ezért az én napom november 17-e

Színes

Promotions 15:31
Manapság mindennek van már világnapja. Az állatoknak, a táncnak, a feltalálóknak, de még az origaminak, a vakvezető kutyáknak és az alvásnak is. Egyiket-másikat megmosolyogjuk, a többit pedig általában tudomásul vesszük, hümmögünk egyet, és tesszük tovább a dolgunkat.

Ma, november 17-én a korszülött gyermekek világnapja van. Mosolyra ez biztosan nem ad okot, és a legtöbb emberből ugyanúgy nem vált ki reakciót, mint az összes hasonló emléknap.

Hazánkban minden 10. gyermek koraszülöttként látja meg a napvilágot. Koraszülöttnek számít az a gyermek, aki a 37. terhességi hét előtt jön a világra, illetve súlya nem éri el a 2500 grammot időre születés esetén sem. Ma a PICinyek világnapja van, az ő tiszteletükre sötétedés után országszerte több intézmény lilába borul, sokan pedig lila szalagot és ruhát viselnek, hogy ezzel is felhívják a figyelmet az idő előtt világra jött gyerekek és családjaik segítésének fontosságára.

pestbuda

Pár évvel ezelőtt, még azt sem tudtam, hogy van ilyen világnap, ma viszont már én mesélek róla, hiszen érintett lettem, átéltem és megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor nem minden úgy történik, ahogy eltervezzük.

Amikor gimis koromban a barátnőimmel először beszélgettünk arról, hogy ki hogy képzeli a jövőjét, én mindig azt mondtam, hogy 27 éves koromban szeretnék férjhez menni és 29 évesen szülni. Nem tudom, hogy miért ezt tartottam ideálisnak, de nagyjából teljesült is a kívánságom, csak a valóságban 2 évet csúszott minden. 31 évesen vártam az első gyermekemet, teljes boldogságban, az új lakástunkat csinosítgatva, szerető férjjel, családdal, barátokkal és kollégákkal körülvéve. Természetesen akkor is tervezgettem, hogy majd milyen lesz, ha hárman leszünk, hogyan fogom a kislányomat szoptatni, merre bandukolok vele először és miket fogunk játszani.

Mivel április közepére voltam kiírva, úgy döntöttem, hogy januárig dolgozom, a maradék időben pedig elrendezek mindent, megcsinálom a szobáját, kivasalom a sok szép ruhát, amit a rokonoktól kaptunk és kiélvezem, hogy az egyre gömbölyödő pocakommal sétálgathatok, „kettesben” a kisbabámmal. Három hónap minderre teljesen ideálisnak tűnt. Az élet viszont úgy hozta, hogy a három hónap helyett végül midezekre három hetem maradt. 

2016 februárjában, éjfél előtt négy perccel, a terhességem 32. hetében született meg Nóri, a kislányom, a kórházba érkezés után 50 perccel. Mivel olyan kórházban szültem, ahol nincsen PIC (Perinatális Intenzív Centrum), a Cerny Mentőszolgálat azonnal átszállította a lányomat egy másik intézménybe, engem pedig elaltattak, mert még várt rám egy műtét. Mivel jó Apgar-értékei (a baba életfunkcóinak, mozgásának mérési eredményei) voltak, egy percre odaadták nekem, hogy megfoghassam. Nagyon picike volt, nagyon lila és olyan kérdően nézett az apró kis szemeivel, minta csak azt mondaná: Anya, most ezt tényleg muszáj volt? Olyan jól elvoltam odabent! A következő emlékem már az, ahogy reggel felébredek egy szobában, kiszáradt szájjal, másik három nő társaságában, egy nővér pedig éppen egy injekcióstűt nyom a fenekembe és azt mondja: Jó reggelt anyuka!
Percegig néztem a hasamat és ízlelgettem a szót. Anyuka. Akkor én most anyuka vagyok? De ha anyuka vagyok, akkor hol van a kisbabám?
Teljesen lemerevedve ültem az ágyon és bármennyire is furcsa, de azon gondolkodtam, hogy ez az egész most valóban megtörtént velem vagy csak álmodtam? Nem sokkal később megjött a férjem, a másik kórházból, ahol a lányunk feküdt és fényképet mutatott róla. Akkor tört fel belőlem valami elképzelhetetlen mélységből a sírás. Sírtam, mert úgy éreztem, hogy szinte még el sem kezdődött a közös életünk, de nem tudtam vigyázni a gyermekemre. Sírtam azért, mert rettenetesen meg voltam ijedve az inkubátor látványától, az érthetetlen orvosi kifejezésektől és a bizonytalanságtól. Az pedig külön megrémített, hogy nem engedtek a kislányomhoz, mert nem volt jó a vérképem és mert a másik helyen nem volt ágy számomra. Igen, ez elhangzott, mint ok. Felfoghatatlan volt akkor is és most is az. Négy nap múlva követhettem a lányomat. A férjem rengetegett segített. Tartotta bennem a lelket, bejárt hozzánk a kórházba, közben otthon ő csinált meg mindent, amit én korábban elterveztem.

A PIC osztály hangulatát nehéz szavakkal jellemezni azok számára, akik még nem látták belülről. Műszerek sípolnak mindenütt, a fertőtlenítőszer szaga pedig bőven elnyomja a kis apróságok babaillatát. Ezen a PIC-en mi is csak meghatározott időben mehettünk fel a gyerekekhez és csak meghatározott időre vehettük ki őket az inkubátorból. Maszkban, köpenyben, tetőtől talpig lefertőtlenítve. Mi, a „PIC-es anyukák”.

Pár nap elteltével ismertem meg a többieket. Nekem már nem volt hely a korababás anyukák szobájában, ezért olyanokkal feküdtem együtt, akik egész nap ott babusgatták a kisbabájukat mellettem. Mindenki hihetetlenül kedves és együttérző volt, és mindenki nagyon sajnált engem. Tudom, hogy én sajnáltam magamat legjobban, egészen addig a pillanatig, amíg át nem mentem az ötös szobába a PIC-es mamákhoz. Fél óra alatt hihetetlen sztorikat hallottam, és elképesztően erős nőket ismertem ott meg. Volt aki két hónapja volt bent a 26. hétre született gyermekével, volt aki a 600 gr-os kislányáért izgult, mert másnap műtötték. Tisztán emlékszem rá, hogy hallgattam őket és akkor ott elhatároztam, hogy összeszedem magam és mindent megteszek azért, hogy a lehető leghamarabb hazamehessünk.

Fejtem, ettem, kimentem sétálni, megvetettem a férjemmel a koraszüléssel kapcsolatos összes fellelhető könyvet, elolvastam őket, folyamatosan és sokat kérdeztem az orvosoktól. Minden lehetséges percben ott álltam az inkubátor mellett, énekeltem a lányomnak, beszéltem hozzá, elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, és hogy minden rendben lesz. Próbáltam szoptatni, minden nap egy kis füzetbe írtam fel magamnak, hogy mennyi tejet fejtem és azt is, hogy mennyit tudott ciciből enni a lányom.

nori naplo

Így teltek a napjaink, és szerencsére Nóri szépen gyarapodott. Egyre többször vehettem ki, és egyre ügyesebben evett. Március 9-én hazamehettünk.

Sok mindenről írhatnék még. Hogy mi volt a koraszülés oka és hogy hibázott-e valaki az egész történetben. Írhatnék a kórházakról, az orvosok és nővérek elképesztő erőfeszítéseiről és a nem mindig anya és bababarát hozzáállásukról – melynek oka sokszor mérhetetlen leterheltségük. Vagy akár arról, hogy mekkora teher ez egy családnak, és milyen nagy szükség lenne még több olyan szervezetre, akik a korababákat és szüleiket segítik, támogatják. A téma a végtelenségig tágítható és rengeteg oldalról megközelíthető.
Az egyik orvos egyszer azt mondta nekem: Soha ne felejtse el, anyuka, hogy ez egy sikertörténet.
Igaza van. Hihetetlenül nehéz volt, de a kislányom jól van. Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés, mint mi vagyunk, ezért minden rossz emlék ellenére, ezt soha nem szabad elfelejtenem!

Érthető okokból számomra a koraszülöttek világnapja már nem csak egy a sok közül. A kislányom születése óta adakozom, gyűjtéseken veszek részt, önkéntes munkát végzek és beszélek a történetünkről olyanoknak, akiknek ez segíthet. Egyedül azt sajnálom, hogy mindezt csak azóta teszem, amióta érintetté váltam. Ez valóban egy olyan dolog, amiért tenni kell, ahol segíteni kell, amire érdemes odadani akár az adónk 1 százalékát, akár más adományt, még akkor is, ha a gyerekszobát tervezgetve vagy a pocakunkat simogatva meg sem fordul a fejünkben, hogy ez velünk is megtörténhet. Mert bizony bárkivel megtörténhet.

(Mohai Mónika)

Borítókép: Forrás: La Boite Rose