„Sok jó edzőnk van, azt kell megtalálni köztük, aki nyerni is tud”

– Aznap, mikor megbeszéltük az interjút, fiával Kemény Dénessel is beszéltem, épp jött fel önhöz látogatóba Dobogókőre. Sűrűn találkoznak?
– Igen, szokott jönni látogatóba, sokat beszélünk telefonon. Ma már az elektronikus kapcsolatrendszer az uralkodó, ami néha iszonyú jó, máskor azért kevésbé.

– Három éves korától ön nevelte, ez egy elég speciális viszonyt feltételez. Jó a kapcsolatuk?
– Sokáig éltünk együtt úgy, hogy nem volt mellettünk harmadik személy, szóval volt alkalmunk egymásra hangolódni. Minden szinten össze vagyunk forrva. Szülői, baráti, szakmai szinten is. Ő egy kicsit gyengébb állatorvos, mint én, viszont jobb villamosmérnök nálam. A viccet félretéve, nagyszerű a kapcsolatunk, mely teljesen sajátságos, egyedi.

– Feltételezem, a kapcsolatuk egyik legfőbb ismérve a teljes őszinteség.
– Abszolút. Olyan egyenesen mondja el nekem a véleményét rólam, önmagáról, az unokákról, hogy annál nyíltszívűbben nem lehet. Persze van, amikor picit kerülőúton, körmönfontan kell hatnom rá, hogy átmenjen az üzenet, s ne idézzek elő robbanást. Tud robbanni, de én is ilyen vagyok, az összes házasságomban voltak nagyobb robbanások, de nem arra az eredményre vezettek, amire kellettek volna.

– Mindenki Fecsónak hívja, akit ismerek, honnan jön a becenév?
– Már az elemiben is így hívtak a többiek, de az uszodából ered.

– Dénes is így hívja. Ritka, hogy egy gyermek keresztnevén szólítja az apját.
– Így alakult. Az unokáim is így neveznek. Tényleg, most, hogy mondja: még soha nem is mondták nekem, hogy nagyfater. Le is szúrom őket legközelebb.

Fotó: Havasi Zsolt

– A fia azt mondta önről, soha nem ömlesztette kéretlenül a tanácsait, csak akkor, ha direkt kérte erre. Így volt?
– Azért volt így, mert magamból indultam ki. Sráckoromban mindenkinél okosabb voltam, így nem értettem, minek akar nekem ez vagy az a barom tanácsokat osztogatni. Aztán, ahogy a művelt francia mondja, step by step szépen megtanultam, hogy néha érdemes azért meghallgatni a javaslatokat, mert vak tyúk is talál szemet.

– Mi volt a legfontosabb tanács, amit Dénesnek adott?
– A közös életünk volt a legjobb tanácsadónk. Ha a vízilabdát vesszük, az egy folyamat volt a mi életünkben, a leves kanalazása közben is arról beszélgettünk, a vérünkben volt.

– Soha nem unták meg a pólóról való társalgást?
– Azt tartom, s az unokáimnak is ezt szoktam mondani, hogy nem szabad hazárdírozni, mint a pókerben.

Nem szabad mindent egy lapra feltenni, és csak egyetlen szakmát, például a vízilabda edzőséget űzni, mert biztos, hogy egyszer jön a betli, s azzal együtt az összeomlás.

Ha valamit nem úgy csináltam a medenceparton, ahogy kellett volna, másnap bementem a céghez hajnalban, feltöltődtem a munkával, s mire délután újra az uszodában voltam, már helyre is jöttem. A lényeg tehát a kérdésére visszatérve: az ember nem unja meg a pólót, ha több lábon áll, kompenzációs életvitelt folytat. Hú, de szép ez a jelzős szerkezet, most találtam ki.

– Volt, amikor ön kért tanácsot a fiától?
– Kezdjük ott, hogy Dénesnek „1228”-as az IQ-ja, sok mindent maga is bölcsen el tudott dönteni. Az általános után alig akarták engedni, hogy mezei középiskolába vigyem, a dicsérettel teljesített érettségi után meg azt nem akarták, hogy állatorvosi egyetemre menjen, mert hogy ő többre hivatott. A kérdésre visszatérve, a pólóról kikértem a véleményét. Arra voltam kíváncsi, játékosként mit, hogyan csinál. A játékosaimnak is mindig kikértem a véleményét.

– Mivel kapcsolatban?
– Hogy ők is úgy érzik-e, jobban megy a dolog úgy, ahogy én elmagyaráztam. Össze kell játszani azzal, akivel győzni akarok.

– Mi a legnagyobb dicséret, amit valaha kapott?
– Baromi nehezeket kérdez... Talán az, hogy: „Végre nem csaltál meg ezen a héten.” Na jó, ez csak vicc..

– És amit a fiától kapott?
– Annyira őszinte a kapcsolatunk, hogy nem igényel különösebben dicséretet egyikünk sem a másiktól, ha valami jót cselekszik.

– Amikor 2012-ben Kemény Dénes átvette az elnöki posztot a vízilabda szövetségben, ön etikai okokból mondott le az ott betöltött tisztségéről?
– Persze. Hát olyan van, hogy ő az elnök, én meg a rokonaként ott dolgozom alatta?

– Láttunk már ilyet.
– Nálam ilyen nincs.

– Sajnálta, hogy távoznia kellett, vagy így tervezte?
– Minden józanul gondolkodó szülő bármely érdekét aláveti a gyeremeke érdekének. Mi most a feleségemmel az unokákkal vagyunk ugyanígy.

Fotó: Havasi Zsolt

– Van olyan tapasztalat, amit a villamosmérnöki szakon sajátított el, s az uszodában tudott kamatoztatni, s amit esetleg fordítva?
– A MÁV-nál főmérnök voltam, sok beosztottam volt, így közös pont, hogy jól kellett tudni bánni az emberekkel a cégnél és az uszodában is. Aki rászolgált, annak marha nagy bizalmat, önállóságot adtam, aki nem, azt kőkeményen fogtam, hogy eredményes legyen. A cégnél és a medencében is sok tehetséges és tehetségtelen emberrel találkoztam.

– „Mindig a tehetségek fogtak meg” – nyilatkozta egyszer.
– Naná, akkor semmit sem kell csinálni az illetővel, magától csillog. Persze az iparosra is szükség van...

– ...épp erről szeretnék kérdezni. Benedek Tibor önmagáról is azt mondja, nem pusztán tehetségből, hanem óriási szorgalma révén vált háromszoros olimpiai bajnokká. Egy született tehetségből egyértelműen könnyebb világklasszist nevelni, mint egy ilyen típusú játékosból?
– A pólócsapatban heten játszanak egyidejűleg, 12-13 ember képez egy teljes csapatot. Minden játékosnak meg lehet találni, és adni azt az időmennyiséget a vízben, amikor szükség van rá. Az edző zsenialitása, ha van neki, ott mutatkozik meg, hogy tudja, ki, miért nem jön ki a vízből, vagy kit, mikor dob be. Deninek, ha jól emlékszem, volt egy olyan 3-2-re megnyert tétmeccse nagy tornán, amikor nem cserélt. A pólóban nagyon sok múlik azon, hogy adott támadásnál, előnynél, lövésnél az edző mit mondott előzetesen. Itthon elég sokan értenek a pólóhoz.

– Ezt most cinikusan mondja?
– Egyáltalán nem.

Rengeteg olyan embert tanítottam a TF-en, akikből később remek edző lett. De nyerni megtanulni... az már más tészta. Oda már az kell, hogy egy másodperccel a meccs vége előtt a parton öt jó döntést hozz meg egyidejűleg, amivel te nyered meg a mérkőzést.

Erre már születni kell, mert ész is sok kell hozzá. Deninek ez megvolt. Rajta kívül három olyan embert ismerek a világ vízilabdázásában, aki mindent tud a sportágról.

– Elárulja, hogy kik ők?
– Nem.

– Van még rajta kívül magyar a négyben?
– Egy.

– A vízilabdán kívül melyik a kedvenc sportága?
– Minden jöhet, amit labdával játszanak. A foci jól ment, 16 évesen az NB I-ben is bemutatkozhattam, az Elektromosban játszottam egy Szent István-kupa mérkőzést. Steiner Brúnónak hívták az edzőt. Vergődtem, hogy a pólót vagy a futballt válasszam.

– Miért előbbi nyert?
– Volt egy varázsa. Persze az elején nem csak a szépségek voltak. A háborúban minden hidat felrobbantottak a visszavonuló németek, a Margitszigetre egy fa pontonhídon lehetett átkelni a Szent István tér felől. Rendkívül sekély volt a víz, jobbra és balra patkányok ugráltak mindenfelé a híd mellett. Elhánytam magam. Soha nem felejtem el azt az emléket. Ahogy azt sem, hogy a Lukácsba is jártunk edzeni. A mínusz 15 fokban összefagyott német katonák holttestei között léptünk be az uszoda bejáratánál – a kinti medencéhez. A klasszikus nevelési kézikönyvben valahogy nincs benne, hogy egy gyereknek ezeken keresztül kell mennie. Sok minden akad, amit megírhattam volna egy könyvben... Édesapámat például az 1944. szeptember 17-én három órán át tartó budapesti szőnyegbombázás idején veszítettem el. Angyalföldön laktunk, négy napon át kerestük, mire rátaláltunk Kőbányán. A Weiss Manfréd repülőgépgyárnál egy bombatölcsér szélén volt a holtteste. Egy repesz találta el a lábát, elvérzett.

– Evezzünk vidámabb vízekre: más sportágból tud mondani olyan játékost, aki miatt bekapcsolja a televíziót?
– Fociban elég sok játékost értékelek, értékeltem. A hetvenes évek közepén a brazil pólóválogatottat kellett volna felkészítenem a Pánamerikai Játékokra, de szerencsére röviddel a torna előtt lemondta a részvételt a brazil szövetség. Soha nem buktam akkorát, mint ami ott várt volna rám.

A brazil játékosok hozzáállásáról csak annyit, egyik nap mondták, hogy délután 4 órától edzés lesz. Odamentem fél háromra, hogy el ne késsek. 6-kor nyitották ki az uszodát.

A fél év, amit kint töltöttem, szinte semmire sem volt elég emiatt a felfogás miatt. Viszont gyönyörű kis lakást kaptam. A szomszédban tizennyolcan laktak, el tudja képzelni, hogy milyen körülmények között. El se mertem húzni a függönyt fél évig, meg ne tudják, hogy egyedül lakom ott pár méterre, ki tudja, hogy mit léptek volna.

– Mit kell az alatt érteni, hogy szellemi sport a vízilabda? Ön nevezi így.
– Azt jelenti, amiről beszéltem, vagyis óriási sebességgel kell meghozni egyszerre több létfontosságú döntést is.

– Mitől szellemibb, mint mondjuk a kézilabda vagy a tenisz?
– Ott kezdődik a dolog, hogy a teniszlabdát a nagymamám is el tudja kapni. Kézilabdázni ki nem tud? Aki nem képes járni. A pólóban egy focilabda méretű bogyót kell a vízben elkapni egy kézzel, miközben nem mindegy, hogy milyen a fajsúlyod, hisz ez eldönti, tudsz-e folyamatosan, gyorsan fel-alá úszkálni meccs közben. Hogy tudsz-e táncolni a vízen. Ehhez jön, hogy a kritikus pillanatokban tizedmásodperc alatt kell tudni jó döntést hozni. Akit nem visznek le pólózni 6-8 éves korában, nem lehet jó vízilabdázó. Más kérdés, hogy így is 4,5-5,5 literes lesz a tüdeje, nem 2 literes, mint az átlagemberé. Szóval hihetetlenül komplex tudás kell ahhoz, hogy valakiből jó pólós legyen. A vízre születni kell. Mérhetetlenül fontos, hogy a víz emberre gyakorolt jótékony hatását nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ezt kevés magyar ember ismeri fel. Ha a gyerek nem lesz olimpiai bajnok, akkor is ússzon, mert olyan mértékben megnöveli a tüdeje kapacitását, melynek áldásos hatása az öregkorig kamatozik. Őszintén szólva azt gondolom, hogy minden magyarnak élete végéig kellene úsznia. Nézze csak meg az amerikaiakat: minden faluban van uszoda, ez nem véletlen.

– Volt olyan játékosa, aki szellemét tekintve pólóra termett, de fizikumát nézve nem?
– Volt olyan játékosom, aki nem tudta tökéletesen csinálni a bicikliző lábtempót, hogy fent maradjon, s ez óriási gyengéje volt. Viszont az egyetemen is azt tanítottam:

olyanra felesleges megpróbálni megtanítani a gyereket, amit biztosan nem tud elsajátítani. Mindenkiből azt kell felszínre hozni, amiben jó.

Puskás viharban úgy vette le Grosics kirúgását a Fradi-pályán egy meccsen, hogy egyetlen centit nem pattant el a labda. A B-közép vonyított a gyönyörtől, pedig gyűlölték őt honvédosként. Ott voltam, láttam. Edzésen fellógatták a kapufára a sapkájukat, dresszüket. Puskásnak megmondták, hogy melyiket rúgja le, s egyszer sem hibázott. Ez taníthatatlan, tanulhatatlan, bár azt tegyük hozzá, hogy az apja iskolába se nagyon engedte, egész álló nap gyakorolt vele. Ezt a tehetséget már kicsi korban észre kell tudni vennie az edzőnek.

– Amikor önről olvas az ember, állandóan visszatérő jellemzés, hogy Kemény Ferenc nevelte ki az 1975-76-os korosztályt, amely a háromszoros olimpiai bajnokok magját adta. Mit kell azalatt érteni, hogy kinevelte? Tudás, szerencse, született tehetség kellett hozzá?
– Az egyik kedvenc példa, ami eszembe jut, Kásás Tamásé, akit úgy hívtam be az utánpótlás válogatottba, hogy nem játszott a KSI-ben.

– Akkor mi alapján válogatta be?
– A látottak alapján. Ahogy átvette a labdát, ahogy mozdult a vízben.

– Ha ennyire sütött róla, hogy tehetséges, miért nem játszott a klubjában?
– Mert f*szok voltak az edzők. Ült a cserepadon. Az édesapja, Kásás Zoltán és Dénes jó barátok, gyerekkora óta ismertem Tomit. Aztán amikor behívtam a nemzeti csapatba, félrehívott, s egy kicsit trágárabb stílusban azt mondta nekem: Fecsó, kib*sztál velem. Mindenki rajtam röhög, velem foglalkoznak a KSI-ben, hogy válogatott lettem. Aztán egy idő után szépen elcsendesedett a röhögés a KSI-ben.

A sevillai Eb-döntő, melyet Kásás három góljával 3-2 nyert meg Magyarország Jugoszlávia ellen: 

– A többiek az 1975-76-os korosztályból azért már gyerekként is kiemelkedtek.
– Igen, de ettől függetlenül azért mégsem volt minden olyan egyértelmű. Ott van Biros Peti esete például. Felhívott Egerből egy edző, hogy nézzek meg egy gyereket. Peti volt az, lehívtam edzeni a Szőnyi úti uszodába. Úgy száguldozott fel-alá a vízben, hogy a háta megszáradt közben. Rábeszéltem a szüleit, hogy költözzenek be Egerbe Miskolcról, hogy tudjon rendesen edzeni. Beköltöztek, majd Peti kézilabdaedzésre is elkezdett járni. Négy éven át csinálta. Végül Dénes behívta a válogatottba, s ott eldőlt, hogy pólós lesz. Egy száguldó gépezet lett belőle.

Biros Péter öt gólja a horvátok kapujába, az 1999-es Eb aranymeccsén: 

– Nem elvitatva az érdemeit, volt olyan, amikor nagy tornán szarvashibát követett el, mely utóbb sokba került?
– Biztos volt. Iszonyú sokan dolgoztak ellenem egy időben, mert folyamatosan végigvertük a világot. Hatszor voltunk Európa-bajnokok és egyszer világbajnokok, amikor én voltam az utánpótlás szövetségi kapitány, s akkora volt a fölényünk, hogy az általunk megnyert vb előtt hoztak egy szabálymódosítást.

– Mi volt ez a változtatás?
– Öt mezőnyjátékos lehetett csak a vízben. Ott találtam ki, hogy Varga Tamás emberhátrányban egyszerre két embert fogjon, s ezzel kvázi kiegészültünk. Tomi véleményem szerint ott vált világklasszissá.

A fantasztikus képességű, kétszeres olimpiai bajnok Igor Milanovics akkor felállt, s elzavarta az összes balkáni figurát, akik folyamatosan csalásokkal próbálkoztak ellenünk a tornákon. Irányították a bírókat, és a többi. Magából kikelve küldte el őket a francba, s azt mondta nekik, a Keménynek van igaza, tanuljatok tőle.

– Honnan szippantotta magába a tudást, hogyan képezte magát? Elment mondjuk Belgrádig megnézni egy meccset?
– Úgy, hogy reggeltől estig az uszodában voltam. Néztem a gyerekeket. Akkor még elég jó volt a memóriám. És sokat beszélgettem az edzőkkel. Mindenkit meghallgattam, s ha engem kérdeztek, mindenre válaszoltam.

– Angolul, vagy más nyelven cserélt eszmélt a külföldi edzőkkel?
– Németből érettségiztem, s angolul is megtanultam.

– Volt olyan példakép, akitől tudott tanulni edzőként?
– Az edzőként olimpiai bajnok, Eb-győztes Laky Károlytól azt tanultam, hogy úgy is lehet valaki zseniális edző, ha meg sem szólal. Reggel 9-kor leült a Szőnyi úton a padra, s este 6-7-ig ugyanott ült. Csak fújta a sípot, s játszatta a gyereket. A végén rájöttem a titkára: annyit játszatta a kicsiket, hogy ha nem akartak volna, akkor is megtanulnak jól pólózni. 4-5 órát töltöttünk naponta a vízben, a végén már olyanok voltunk, mint a hal. Ha már példaképről, neves vízilabdázókról beszélgetünk, játszottam Bud Spencer ellen is. Akkor még Carlo Pedersoliként ismerték. Nápolyban játszott állóbekket.

– És jól bekkelt?
– Azon az egy barátságos meccsen találkoztunk, nagyon helyes gyerek volt. Marha nagy haja volt, és remekül úszott. A többi olaszhoz képest nagyon erős volt.

– Kapott tőle rendesen a vízben?
– Nem, olyan sokat azért nem. Nápoly amúgy remek hely, talán még Csepelnél is jobb. (nevet)

– Lát jó utánpótlás edzőket ma, egyáltalán mitől lesz kiemelkedő egy utánpótlás edző?
– Amiket fent elsoroltam: gyors döntési hozatal, a tehetségek kiemelése, gondozása, sok uszodában eltötött idő. Van sok jó edzőnk, azt a párat kell megtalálni köztük, aki nyerni is tud.

– És ezt meg lehet tanulni, tanítani?
– Ez már inkább az egyéniségen múlik, illetve otthonról jön a nagymamától, nagypapától, szülőktől, postástól. Viszont a mai edzőség kapcsán engedje meg, hogy elmondjam a véleményem. Abszurdumnak érzem, hogy ellenőrök, vagy a csapat körüli egyéb megmondóemberek szólnak bele az edző munkájába. Az edzőnek, ha megbízunk benne, egyedül kell végeznie a munkát meccs közben. Ha több ember dumál bele a munkájába, akkor a játékosoknak mindjárt van alibijük, ha valami nem működik a vízben, hiszen egyszerre hárman-négyen magyaráztak neki. Ha zenei példát akarunk hozni: látott már olyan koncertet, ahol három karmester dirigál? Mert én még nem. Nincs erre szükség.

– Jár még meccsekre?
– A tévében minden pólómeccset megnézek, s inkább alacsonyabb szintű mérkőzésekre járok ki.

– Miért nem az ob 1-es találkozókra jár?
– Leányfalura szoktam inkább kimenni egy héten nagyjából egyszer, edzőmeccsekre. Kósz Zolival és Petőváry Zsolttal jókat beszélgetünk, nevetünk, s időnként látunk fiatal tehetségeket is. Ám ma már más a világ, mindenkinek fizetnie kell a tagdíjat, s lehet, hogy pont az nem tudja befizetni, aki a legnagyobb tehetség.

– Jó úton halad ma a magyar vízilabdázás, vagy vissza kellene térni valami régi módszerhez, esetleg újat tanulni más nemzettől?
– Újra csak a fentieket tudom ismételni: meg kell találni a gyors gondolkodású, jó időben, egyszerre sok helyes döntést meghozni képes edzőket. Olyanokat, akik az azonos szintű ellenfelekkel szemben a meccseik túlnyomó többségét meg tudják nyerni. Ha ez nincs meg, akkor nem nyer a csapat, s nem jut előrébb. Magyarul a győztes edzőket kell megtalálni.