Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

„Elértem, hogy ne kelljen minden nap a túlélésért küzdenem”

„Elértem, hogy ne kelljen minden nap a túlélésért küzdenem”

Sport & Szabadidő

„Elértem, hogy ne kelljen minden nap a túlélésért küzdenem”

Sport & Szabadidő

Gabay Balázs 08:08

Hat és fél kilót veszített 44 nap alatt Rakonczay Gábor az Antarktiszon, ahol első magyarként, a GPS szerint 917 kilométert – a lépésszámláló szerint 950 km-t – megtéve jutott el a Messner-starttól a Déli-sarkpontig. A korábban az Atlanti-óceán átevezésének rekordját megdöntő extrém sportoló már gyermekkorában álmodott erről az útról, ennél erősebb motivációt elképzelni sem lehet. Az alatta repedező, durrogó jégtömegről, az idei rekordszámú mentésről, társa fehérre fagyott, kopogós orráról és arról is mesélt a Promotions-nek, hogy hogyan festett a pszichológiai kísérlet a jégmezők közepén. Interjú.

– Soha nem volt egy fanyűvő alkat, most mennyit fogyott az expedíció alatt?
– A grönlandi úton már eléggé leharcoltam magam, a Déli-sarkon most hat és fél kilót veszítettem. 64,5-ről mentem le nagyjából 58,6-ra. Ez normális mennyiségű súlyvesztés egy ilyen túrán, én előzetesen 5 kiló mínuszra számítottam.

– A nyolcezres hegyeket mászó alpinisták brutális energiát égetnek, egy csúcstámadás alatt 15-20 ezer kalóriát is elhasználnak. Önnél mennyi volt a napi mennyiség?
– 7000 kalóriát égettem nagyjából egy nap alatt, de ez nem számított túl soknak. Egy ultrafutás alkalmával akár 12 ezer kalória is elég. Ezen a túrán azért nem volt szabad feszegetni a határokat, hisz heteken át kellett bírnia a testünknek a monoton igénybevételt. A teljesítőképesség 80 százalékánál mindig meg kellett állni, mert másnap egy ugyanolyan kemény szakasz jött, mint az előző napon. A sok pihenés is ugyanezért volt fontos. Az óceánátkeléseim alkalmával elég volt a 4-6 óra alvás, itt 6-9 órát aludtam éjszakánként.

– Meséljen a fizikai és a mentális felkészülésről!
– A fizikai felkészülés fő állomása a grönlandi átkelés volt. Előtte, s utána is rengeteget futottam, ezért nekem a túra során, a többiekkel ellentétben, semmi baja nem volt a lábamnak. Az egyik társamnak például szétment az achillese az etapban. Annak a mozgásnak, amit ott kellett végeznünk a sível, nagyjából a lassú felfelé futással lehetett megágyazni az edzések során. Pszichológiai felkészülést nem kellett végeznem.

– Miért nem?
– A korábbi kenus útjaim, hosszútávfutásaim, a grönlandi átkelés során azért sok mindenen átestem már.

– Van mentális technikája?
– Van, persze. Az elmúlt 13 évben autodidakta módon alakítottam ki, s ennek köszönhetően, talán mondhatom, hogy a csapatban most én voltam a legstabilabb. Volt azért, aki sírt időnként, nálam nem volt ilyen probléma. A legfőbb pillér, hogy megmaradjon a belső indíttatás, s ne merüljön fel az emberben, hogy mit keres a jégmező közepén. Ha csak egyszer is felmerül, az ingerszegény környezet szétszedi az embert. Nem merülhet fel kétség, ugyanis ha a hajó egyszer kap egy kicsit léket, ha lassan is, de el fog süllyedni. Mondok egy példát a mentális technikára. Ridegnek, kíméletlennek hangzik, de az embernek egy ilyen túra alatt teljesen félre kell tennie az itthoni életét. Ha elkezdtem volna azon gondolkodni, hogy mi lehet a családommal, elszomorodtam volna, hogy nincsenek velem, s ez rögtön kizökkent, s bekerülök egy olyan spirálba, ami veszélybe sodorhatja az expedíciót. Napi szinten meg kellett küzdeni azzal, hogy fejben ne siklassam ki magam.

– Akkor nem is kommunikált a szeretteivel?
– De, csak szűk határok között, az érzelmek részleges háttérbe szorításával. Ezt előzetesen megbeszéltük. Nehogy bárki félreértse, én nem az a világ végére egyedül elvonulós fajta vagyok, szeretek itthon lenni. De ha kell, egyedül, a világ végén is meg tudom oldani. Főleg, hogy például ez a túra gyermekkori álmom volt.

– Nem tudtam. Ez azért hatalmas ösztönzőerő volt.
– Abszolút. Tíz évesen nem feltétlenül tudtam, hogy a Déli-sarkot akarom átszelni, csak azt, hogy a hely, ahol Amundsen egyszer csak beelőzte Scottékat, fantasztikus lehet. Ahhoz, hogy végig tudjam csinálni, nem lett volna elég, hogy ez menő, meg kéne csinálni. A gyerekkori álom beteljesülése már valódi motiváció.

Robert Falcon Scott és csapata 1912-ben az Antarktiszon (Forrás: The Antarctic Report)


– Magashegyeket is mászó amatőr extrém sportoló mondta egyszer, hogy 80-20 arányban a mentális erő a fontosabb a fizikaihoz képest. Egyetért?
– Nagyjából igen. Fizikálisan, ha az embernek nincs súlyos betegsége, fel lehet készülni egy ilyen kihívásra. A mentális tréning már nehezebb. Ha belül stabilak vagyunk, akkor semmi sem állíthat meg.

– Ettől függetlenül egy ilyen expedíciót akár egy pszichológiai kísérletként is felfoghatunk. Mennyi idő kellett ahhoz, hogy kitapasztalja, ki milyen erős fejben?
– Két nap. Hamar kiismertük azért egymást, s a hierarchia is kialakult az alapján, ki mennyit bír mentálisan, testileg.

– Az ALE nevű cég vitte át önt is Chiléből az Antarktiszra?
– Igen. Van még másik két banda, akik utaztanak, de ők nem annyira kiszámíthatóak, néha ottfelejtenek valakit. Ők szállítanak a bázisok között a kutatóknak, s a turistákat is ők viszik legnagyobb részt.

– Hogy jött össze az a négyfős csapat, melynek ön is a tagja volt?
– Ha valaki meg akar csinálni egy ilyen expedíciót, akkor jelentkezni kell a szervező cégnél, s ők rakják össze a csapatot, így jöttünk össze. A vállalat egyébként alapból mindenkit ki akar szórni, mondván: nem eléggé tapasztalt. Én ezért csináltam végig az új-zélandi polar tréninget és a 600 kilométeres grönlandi túrát.

– Biztosra ment.
– Pontosan. Nem kockáztattam. Plusz ezzel a felkészüléssel elértem, hogy élvezhetővé váljon az expedíció, ne minden nap a túlélésért kelljen küzdenem. Azt a fajta átkelést, amit mi csináltunk, összesen hatan csinálták meg idén.

Fotó: Havasi Zsolt


– Hogy kell elképzelni a Messner starthelyet, ahonnan elindították az expedíciót?
– Semmi sincs ott, csak a puszta, hófödte jégmező. Több száz kilométerre van az ALE bázisától, ahonnan egy kisgéppel vittek minket a starthelyre. Csak a koordinátákból derült ki, hogy pontosan hol van a kiindulási pont. Messnerék innen indultak 1989-ben. Itt a sátorban éjszaka lehetett hallgatni a repedező jég puffanásait, durrogását, ez a pont ugyanis még nem a szárazföld, itt csak jég van alattunk. Két-három hétig kellett gyalogolnunk, mire változott a környezet, s végre két oldalt hegyvonulatokat láttunk a horizonton. Olykor 2-300 méteres dombok szabdalták a tájat.

– Hogy nézett ki egy napjuk?
– Két sátorban aludtunk, a szobatársak cserélődtek. Chilei idő szerint reggel hatkor keltünk, s müzliszerű reggelit ettünk, ami hiába volt csak egy maréknyi étel, 840 kalóriát tartalmazott. Én egy tábla csokit még beletörtem. 8 körül indultunk, s egy órát mentünk, tíz percet pihentünk. Ez így ment a nap végéig. Napközben energiaszeleteket ettünk, aszalt gyümölcsöket. A belső zsebbe raktuk őket, hogy a testmeleg óvja az ételt. Este sátorépítés, vízmelegítés, vacsora valamilyen zacskós ételből. A blogbejegyzést este írtam meg, de volt, hogy éjszaka.

– Folyadékot mennyit ittak?
– 4,5 litert ittam naponta, ami nagyon kevés volt. Rettentő száraz az idő arrafelé, s azért izzadtunk rendesen.

– Milyen volt az időjárás? Ott a mínusz 30 fok nem ugyanaz, mint mondjuk a kontinentális télben.
– Voltak ezzel kapcsolatosan vicces hozzászólások neten a túra idején. Teljes szárazság van az Antarktiszon, de ez még mindig jobb, mint amit Grönlandon tapasztaltam, mert ott állandóan vizes volt minden felszerelésünk. Itt viszont volt olyan társam, akinek voltak köhögőrohamai a szárazság miatt. Az embert azért nem erre a klímára találták ki. A havazással is megküzdöttünk. Előfordult, hogy bakanccsal combközépig beszakadtunk, akkor volt a hóréteg a jeges felszín alatt. Sível könnyebb volt persze közlekedni.

– A nagy havazás miatt volt rekordszámú mentés idén az Antarktiszon?
– Igen. Annyi hó esett, hogy belassultak a csapatok, s emiatt sokan kértek mentést.

– Említette korábban, hogy kialakult a csapatban egyfajta hierarchia. A norvég társa, Christian ez alapján lett csapatvezető, vagy a tapasztalata miatt.
– Utóbbi, ugyanis ő már járt az Antarktiszon. Csapatvezető volt, ám ő ugyanúgy húzta a szánt, törte elöl az utat, tehát kivette a részét mindenből. A kisebb súlyú és a fontosabb dolgokban az én véleményemet is mindig kikérte azért, nem akart egyedül határozni. Fizikálisan és mentálisan mi voltunk a legjobb állapotban, ezért is alakult így a dolog. Volt köztünk egy plusz összetartás, a többiek pedig egy picit jobban felnéztek ránk, ezért nem is fakadt ebből probléma. Azért előfordult, hogy valamelyik csapattag időnként nem a közös legfőbb célt, a túlélést és a sikeres expedíciót tartotta szem előtt, hanem egyénieskedett.

– Fizikai krízispont a walesi srác Achilles-sérülése volt, vagy akadt más is?
– Volt pár olyan fagyási sérülés, ami miatt telefonáltunk a célállomásra az orvosnak, s az ő egyetértésével folytathattuk. Nekem csak felületi fagyási sérüléseim voltak. A walesi fiúnak 300 kilométerrel a cél előtt ment szét az Achilese, s egy házi barkácsmegoldással megemeltük a sarkát, amivel nyertünk egy kis időt, amíg rosszabbra fordult a helyzete. A norvég sráccal azonban egyetértettünk, hogy egy-két napon belül eljön majd az idő, amikor a sérült társunk jelezni fogja, hogy itt a vége. De nem így lett, megvolt a belső hite, lelki ereje a befejezésig. Ahogy a lengyel hölgynek is, akinek fehérre fagyott, kopogott az orra, fagyási sérülése volt.

Rakonczay (jobbról az első) és a csapattagok a hazaindulás előtt (Forrás: Facebook/Rakonczay Expedíciók és Extrém Sport)


– Lelki krízis, krízisek?
– Csapatszinten számtalan előfordult, keményen kellet dolgozni az összetartáson. Ezeket például olyan sztorikkal sikerült áthidalni, mint Az első ember című film üzenete. Neil Armstrongról szól a film, aki járt a Holdon, s az Antarktiszon is. Az alkotás alapján olyan ember lehetett, aki ha velünk lett volna, vagy már valahol meghalt volna útközben, vagy a célig ment volna velünk, de semmiképp sem választotta volna a középutat. Az ilyen motivációs töltetek összehozták a csapatot, energiát merített belőle mindenki, s aznap picivel többet tudtunk megtenni, mint terveztük.

– Azért az sokat elárul, amit a blogjában írt, hogy legközelebb vagy a grönlandi csapattal menne vagy egyedül.
– Most már vezethetnék is csapatot az Antarktiszon, s egyedül is mehetnék.

– Visszamenne szívesen a Déli-sarkra?
– Nagyon, de inkább egyedül. Veszélyesebb, de egyéb téren kevésbé terhes. A mi civilizációnkban szinte kizárt, hogy akár fél percig is valójában egyedül legyünk, hisz ha egyedül találjuk magunkat, bekapcsoljuk a telefont, s mindjárt hárman írtak chaten. A Déli-sarkon már más a helyzet, ott lehetséges igazán egyedül lenni.

Fotó: Havasi Zsolt


– Volt olyan újdonság, amit megtudott saját magáról az út során?
– Nem, merő újdonság nem volt. Inkább mélyebbre tudtam ásni magamban, mélyebben tudtam megélni pillanatokat, mint eddig.

– Volt olyan hiba, amit elkövetett, de legközelebb nem követne el?
– Csak technikai apróságok. Például legközelebb nem biztos, hogy elvinném a két és fél kilós szerelő szettet a sílécemhez, ami soha semmilyen körülmények között nem romlik el.

– Mi a következő nagyobb célkitűzés?
– Van egy élepályatervem, aminek az állomásait szeretném végigjárni, az antarktiszi út is egy ilyen volt.

– Egy személyes Seven Summits-szerű valamire kell gondolni?
– Igen, olyasmire. Most jön szépen a többi, de ezekről majd később szeretnék bővebben mesélni.