Arra már volt példa, hogy klubszinten egy futballista a legnagyobb riválishoz igazolt, és emiatt az őrjöngő szurkolók a pokolba kívánták, szavakkal és más módon estek neki.
Emlékezhetünk például a Barcából a Real Madridhoz igazoló Luis Figó felé hajított disznófejre a Nou Campban, vagy idehaza a hanggránát- és petárdacsokrétára, ami miatt félbeszakadt egy Újpest-Fradi, mivel Szűcs Lajos – a csokréta címzettje, a lilák volt kapusa, nem akart visszaállni a gólvonalra az életét féltve.
Arra viszont a legrégebbi emlékeim között kutatva sem lelek példát, hogy egy válogatott találkozón egy játékos olyan nemzeti jelképpel hergelje az ellenfelet, melyet ő soha nem viselt a szíve fölött. A Svájc–Szerbia vb-csoportmeccsen pontosan ez történt: Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri, az alpesiek két középpályása, góljaik után kezükkel a kétfejű albán sast formálva döftek tőrt a szerb drukkerek szívébe – Svájc hátrányból fordítva győzött 2-1-re.
A legnagyobb bibi, hogy bár szüleik révén mindkét labdarúgó albán gyökerű, egyetlen meccsük sem volt albán mezben. Mégis hevesen mutogattak dühödten-örömittasan, amivel abban a pillanatban talán őszintén kifejezték érzéseiket, és levezették a felgyülemlett feszültséget, de mindezt félretéve minden szempontból károsan cselekedtek.
A fair play szellemiségét talán hagyjuk is. Kevés világverseny központi témája a tiszta játék, az a néhány fehér holló, aki azt szem előtt tartja, több százezres nézettségű Youtube-videó hősi főszereplőjévé válik. Mindenesetre mozdulatuk finoman szólva nem a tiszta versenytől volt vezérelt, minden szerbet megsértettek vele. Legalább ilyen fontos szempont Xhakáék esetében a nemzeti büszkeség, és a nemzeti identitás.
Mindketten svájci állampolgárok, Shaqiri négyéves kora, Xhaka születése óta az ország lakója. Eképpen nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy az anyatejjel együtt szívták magukba a svájci kultúrát, az ottani viselkedési normát. Németül tanultak olvasni, írni, számolni, ha nem otthon voltak, csak német szót hallottak. Ez alapján az ember azt feltételezné, hogy svájciként utaztak a világbajnokságra, s kizárólag saját szurkolóiknak akartak bizonyítani, őket akarták a mennybe repíteni egy-egy góllal.
Svájci drukkerként én most biztosan azt mondanám, ha a srác kétfejű sast formál a kezével túláradó öröme közepette, akkor nem velem ünnepel, hanem még ebben az emelkedett pillanatban is az a fontos neki, hogy odaszúrjon egy olyan ország fanatikusainak, akik felmenői pokollá tették a szülei, rokonai életét. Csakhogy az embernek pont akkor fejlődhet egészségesen a nemzeti identitása, ha nem a család múltbeli sérelmei jelentik a támpontokat, hanem a svájci zsoltár, a zseniális tejcsoki, és Tell Vilmos, vagyis a jelképek, ami miatt az ország teljes jogú, büszke polgárának érzi magát.
Shaqiri a Players Tribune-on jegyzett cikkében hosszan taglalja, milyen hátborzongató volt, amikor gyerekként új hazájukban nem volt pénzük fűtésre, mert amit az apja mosogatással megkeresett, annak a nagy részét haza kellett küldeni Koszovóba, hogy a család ott ragadt része életben maradjon. Rettentő rossz érzés lehetett, ahogy az is, hogy a bázeli ifik edzése után ők és a testvérei nem mehettek hamburgerezni a csapattársakkal, mert nem volt miből.
Ebben a cikkben azokról a játékosokról írtunk, akik vagy menekültként érkeztek abba az országba, melynek színeit most a tornán képviselik, vagy menekült szülők gyermekei.
Ugyanígy Xhaka apjának sem lehetett kellemes politikai okok miatt éveket jugoszláv börtönben raboskodni. De ezt nem becsületes dolog a honfitársak rovására megtorolni. Shaqiri és Xhaka pedig pontosan ezt tette: nem a fehér alapon piros keresztet simogatták, csókolgatták góljukat követően, hanem a kétfejű sast mutogatták. Ezzel, ha úgy tetszik a svájci focirajongókat sértették meg, hisz nekik semmi közül az albán címerállathoz, ők saját zászlajukra büszkék.
Ahogy azt sem gondolom, Xhakáék csapattársai lelkesen fogadták volna a kétfejű sasozást, hiszen őket sem a szerbgyűlölet hajtja előre a pályán – a nem albán származású svájciakat legalábbis biztos nem. (Ennek ellentmond, hogy a nem túl albános nevű Lichtsteiner is bőszen mutogatta a címerállatot Szerbia ellen).
Nem utolsó sorban, Xhaka és Shaqiri rendkívül nehéz helyzetbe hozhatta volna csapatát. A FIFA vizsgálatot indított az etnikai alapú hergelés miatt, és közel álltak hozzá, hogy több meccses eltiltást kapjanak. Mivel a svájciak két kulcsemberéről van szó, ez óriási érvágás lett volna a Costa Rica elleni sorsdöntő összecsapás előtt – vereségük és a szerbek Brazília elleni bravúros győzelme esetén a csoportból sem jutnának tovább. Végül megúszták néhány ezer eurós büntetéssel.
Aki olvasott a balkáni háborúk részleteiről, a hosszú ideig jugoszláv/szerb uralom alatt sínylődő koszovói albánok sorsáról, az nem csodálkozhat azon, hogy az albánok jó része szívből gyűlöli az északi szomszédokat. Ez viszont senkit sem jogosít fel arra, hogy egy világbajnokságon nagy nyilvánosság előtt hergelje az ellenfelet etnikai alapon.
A sportszeretők pontosan tudják, ma már egyre kevésbé fontos kritérium, hogy egy játékos úgy lépjen pályára a nemzeti csapatban, hogy nagy lánggal fűtse a nemzeti hevület.
Shaqirit is megtalálták már azzal, hogy az albánok elleni összecsapáson albán zászlóval a stoplisán játszott, nem énekelte a svájci himnuszt, és látványosan nem örült a svájci góloknál. Ahogy ő, Xhaka is albánul beszél otthon, Xhakának albán a felesége, Shaqiri ugyanúgy muszlim hitű, mint a koszovóiak 95 százaléka, vagyis svájciként is az albán hagyományokat tisztelik.
Legalább ilyen fontos, hogy származásuk jogán megvolt a lehetőségük, hogy a svájci utánpótlásból kiöregedve felnőttként az albán válogatottat válasszák. Egyikük sem tette, pedig akkor vígan sasozhatnának a gyepen anélkül, hogy egy sor megjelent volna róluk. Világbajnokságon nem léptek volna pályára soha, cserébe a lelkiismeretük legalább patyolattiszta lenne.
Ide kattintva találja a torna teljes menetrendjét, valamint a mérkőzések eredményeit!