Az üresen álló Duna-parti hotel egyik szobájában egy hatalmas fej fogadta a látogatókat, ez az igazi Viasztestek-valóság

Emberformák egy elfeledett Duna-parti hotel falai között

A poros, egykor eleganciát sugárzó folyosók most hangtalanul vezetik végig azokat, akiknek szenvedélyévé vált a mai néven ismert urbex - urban explorer - városi felfedezés. A felfedezők csendes lépteit csak a betört üvegek roppanása kíséri, ahogy beljebb merészkednek az elhagyatott épület termeibe, amely egykor a Duna-part egyik csillogó ékköve volt.

A tompa fényű ablakon át csak alig szűrődik be világosság, de a kontúrok így is kivehetők.

Emberformájú testek állnak a falak mentén, viaszból öntve, mozdulatlanul, arcukon azzal a különös, érzelem nélküli tekintettel, amelyet semmilyen élő nem tudna sokáig viselni. Mintha egy kiállítás maradványai lennének, de múzeumi környezet helyett most egy poros szállodai szoba szolgál otthonul.

A szoba sarkában egy ember nagyságú bábú magasodik, ridegen, szinte vádlón néz a belépőre. Semmi nem magyarázza jelenlétüket, mégis úgy tűnik, mintha mindig is itt lettek volna.

A hely maga nem ijesztgetni akar, nem mutogatja magát teátrálisan – épp ez a visszafogottság adja meg a nyugtalanság érzetét.

A viaszalakok jelenléte nem magyarázható, mégis valóságos. Olyan ez, mintha az idő elfelejtette volna továbbvinni őket – vagy mi léptünk be egy pillanatba, amely sosem akart véget érni. Nincs tájékoztató tábla, nincs zárható vitrin. Csak egy szoba van, ahol a csönd és a bábuk mivolta többet árul el az egykori hangulatról, akárcsak egy némafilm.

Kik ők, és miért vannak még itt? Egy elfeledett szoba kérdései

Az idő vasfoga lassan felfalja, de pont ez a folyamatosság nélküli állapot teszi értékessé az urbex szemszögéből. A romlás nem pusztulásként, hanem történetként van jelen – minden levált vakolatdarab, minden szögletes árnyék egy-egy fejezethez enged közelebb abból a történetből, amit már senki sem ír tovább. És ebben a történetben a viaszból formált testek különös szereplők: néma tanúk, akik nem felejtenek.

Az ehhez hasonló felfedezések ritkák. Egyrészt látványukkal hatnak, illetve azzal az érzéssel, amelyet kiváltanak.

Aki belép ebbe a szobába, nem egy szimpla elhagyatott épületben fog járni – hanem egy határon, valahol a múlt és a jelen között. A kérdések nem hangosan fogalmazódnak meg, de az ember mégis magával viszi őket: kik voltak ezek az alakok? Ki tette őket ide? És miért olyan nehéz róluk elfordítani a tekintetet?

Hol végződik az urbex – és hol kezdődik az ítélet?

Az épület már nem vár újjászületésre. De még várja azokat, akik hajlandók meglátni benne azt, amit nem lehet leírni pontosan – csak érezni, amikor ott állsz a viaszbábuk közt, és hirtelen nem tudod biztosan, meddig vagy még csak látogató.

A szálloda egyik sarkában egy különösen megviselt papírlap hevert, amelyen olyan múltidéző tartalom sorakozott, amitől még a látogatót is dermedt csend fogadta.

A felirat a XVII. századi eperjesi hóhérok díjazását részletezte – tételesen felsorolva, mennyit ért egy-egy kínzás, lefejezés vagy kerékbetörés.

A lista meglepő pontossággal tükrözte a kor borzalmas valóságát: a hóhér külön díjazásban részesült a kivégzések típusai szerint, akár 18 forintot is kaphatott, ha a halálbüntetés kerékbetöréssel és kikötéssel együtt járt. A megsárgult lap rideg tárgyilagossága kísérteties kontrasztban állt a szoba csendjével – mintha maga az ítélet visszhangzana még a falak között.

Az alábbi videóban nyomon követhető az elhagyatott Duna-parti szellemhotel, a különleges szoba titka, a hóhér üzenete illetve a nyomasztó termek hangulata: