Szétrohadt magyar iskolát nyitottak ki, rendkívüli dolog hevert az egyik osztályteremben

Egy elfeledett világ ajtaja nyílt ki újra

A hámló falak mögött egy letűnt korszak emlékei szunnyadnak – most viszont újból napvilágra kerültek. Egy elhagyatott magyar iskola tantermei közé lépett be a fotós, aki döbbenetes állapotokat talált. Az egykori tanterem falain már rég leperegtek a festékrétegek, az ablakokon keresztül pedig alig szűrődik be fény.

Mohával borított csend - erőteljes urbex, amely nem mesekönyvbe illik

A padlót benőtte a moha, a levegőben pedig érezni lehet, hogy az épület hosszú ideje magára volt hagyva.

A képek egy urbex (urban exploration) sorozat részeként készültek, amely az elhagyott helyek dokumentálását célozza. Az egyik képen különösen megrendítő részletre figyelhetünk fel: egy második osztályos matematikakönyv pihen poros állapotában a padon.

A poros iskolapadon fekvő tankönyv egy teljes korszak jelképe. Az „Én matematikám” című sorozat a kilencvenes évek magyar iskoláinak egyik legismertebb és leggyakrabban használt tankönyvcsaládja volt, különösen az alsó tagozatos diákok körében. A második osztályos kötet borítóján gyakran szerepelt egy mosolygó, szőke kislány rajza – pontosan ugyanaz a karakter, amely most, ennyi évvel később bukkant elő a romos osztályterem közepén.

A könyvsorozat célja az ismeretátadás volt: játékosan, vizuálisan, a gyerekek világához közelítve próbálta megszerettetni a matematikát a legfiatalabbakkal. Az illusztrációk és a könnyen követhető feladatok akkoriban modernnek és figyelemfelkeltőnek számítottak, sokakban pedig nosztalgikus emlékeket ébresztenek ma is – egy másik időszakról, ahol még fakockákon és rajzolt számegyeneseken tanultuk az alapműveleteket.

A sorozat különböző kiadásai során a borítók és a grafikai elemek változtak, de a kislány arca sok változaton "átvészelte" az éveket. Számára nem volt fontos, milyen gyors az oktatáspolitika, vagy hány reformot élünk meg. Ő ott maradt – egy meleg mosollyal az arcán, egy letűnt oktatási világ utolsó jelképeként. És most, ennyi idő távlatából, ebben a romos tanteremben, újra megszólal. Csak most nem hangosan, hanem csendben. Egy néma, de mégis beszédes emlékeztetőként.

Megviselt falak, elhagyott termek

A borítón még mindig ott mosolyog egy szőke kislány rajza, ugyanakkor körülötte, az iskolapadon betondarabok hevernek, a betonréteget konkrétan söpörni lehet a tanteremből.

Az épület állapota mély és drámai. A mennyezet repedezett, a padok összetörtek, a szekrények kifosztva, érintetlenül málnak szét a sarkokban. Néhány terem ablakán keresztül kilátás nyílik a sárguló fákra, amelyek kontrasztként szolgálnak a romlás mellett. Az épület kívülről is súlyosan károsodott, a vakolat lehullott, több nyílászárót bedeszkáztak vagy betörtek.

Egy iskola, ami megállt az időben

Az egész hely egy időbe dermedt világra emlékeztet. A fotókon látható részletek alapján egy fizikai tér hanyatlása elevenedik meg, egy egész oktatási korszaké. A magyar közoktatás darabja maradt itt hátra, némán, de beszédesen.

És mégis – a szőke kislány mosolygó rajza a könyv borítóján egyértelmű üzenetet közvetít: amit egyszer itt elindítottak, azt nem lehet végleg elfelejteni. A jövő talán máshol folytatódik, de a tanítási évek emléke örökre visszhangzik a foszló falak között azokkal az örömteli emlékekkel, amelyek egykoron az ifjú tanulók jövőjét formálták.

Aki ma belép ebbe az iskolába, annak ugyan egy elhagyatott épület tantermei tárulnak a szeme elé – de ha más szemszögből vizsgálja az idő vasfogát, észrevehet egy üzenetet arról, milyen könnyen válnak értékek és történetek a feledés áldozatává, ha az emlékek helyett csak omladozó falakat hagyunk magunk után. A tanterem közepén heverő könyv viszont egyértelműen arra enged következtetni: itt valaha gyerekek tanultak, álmodoztak és reméltek.

A bomladozó iskola képei ezen a linken tekinthető meg.