Ez A tanú című film angol címe, brutálisan elferdítették

A film, amit a rendszer próbált elrejteni – de mindenki ismerte

Van egy magyar film, amit generációk idéznek fejből. Egy film, aminek a karakterei, mondatai, jelenetei annyira beépültek a kollektív emlékezetbe, hogy szinte már közmondássá váltak. Ez a film A tanú. Kállai Ferenc Pelikán elvtársa, Őze Lajos Virág elvtársa, a narancs, ami magyar, és a Duna, ami „az jön” – mindenki hallotta már őket, még ha nem is látta a filmet.

Bacsó Péter 1969-ben készült szatírája a rákosi-időszak groteszk valóságáról és a szocializmus abszurd gépezetéről mesél. De nem akárhogy: úgy, hogy közben kacagunk – sírva. A diktatúra tragikomédiája ez, ahol a gátőr főhőst saját jóhiszeműsége és lojalitása rántja egyre mélyebbre az államhatalmi abszurditásba.

A film elkészült, de a hatalom gyorsan a fiók mélyére rejtette. Nem is került mozikba csak egy évtizeddel később, amikor 1979-ben végre bemutatták egy filmszínházban – a magyar közönség pedig azonnal felismerte, hogy itt nem csak szórakoztatásról van szó. Ez egy film, ami szembenéz, kimond és tükröt tart. A dráma ebben az esetben nem könnyes monológokkal operál, hanem nevettet – de minden nevetés mögött ott zúg az a bizonyos fekete autó hangja.

A cenzúrával vívott harc tette A tanút kultikussá. A betiltás mítoszt szült, a mítosz közösségi élménnyé nőtte ki magát, a közösség pedig élőn tartotta a filmet. Vetítették Bacsó Péter rendezését pártüdülőkben, egyetemi filmklubokban, később moziban is – így lett A tanú a magyar filmtörténet egyik legnagyobb túlélője.

A magyar narancstól Cannes-ig – amikor a világ is értette, miről szól A tanú

Nemzetközi elismerést is szerzett: a cannes-i fesztiválon 1981-ben a közönség – hála a kiváló fordításnak – pontosan értette, miről van szó. Nevettek. Együttéreztek. Értették, hogy ez több, mint helyi poénok sora – ez egy rendszerkritika univerzális nyelven. Ott volt, a sztálin ihletett korszakot idéző jeleneteivel, a teljesen magyar közegben játszódó történetével, de mégis mindenki számára átérezhetően érzékeltette a félelem légkörét, a lojalitásba kényszerített kisember kiszolgáltatottságát, és azt az abszurd logikát, amelyben a jóhiszeműség is bűnnek számított.

Hosszú utat tett meg a film a „magyar narancstól” a nemzetközi porondig. A restaurált, kibővített, végül újra mozikba kerülő verzió már nem tartalmazza a hírhedt villamosos jelenetet. De tartalmaz egy újabb utalást: Rajk Lászlóra és a koncepciós pereket idéző Rákosi Mátyás-féle korszakra. Nem véletlen a döntés – a felújítás célja egyrészt technikai, másrészt történelmi igazságtétel is volt.

Az igazi csavar itt kezdődik

A nemzetközi közönség, amikor először látta a filmet, nem A tanú néven ismerte meg. A fordítók ugyanis egy brutális ferdítéssel éltek – valószínűleg fordítási vagy értelmezési kényszerből – és A tanú címét egyszerűen szó szerint így fordították: The Witness.

Nem hangzik rosszul – mégis elveszik belőle minden, ami a film esszenciája. Mert ez nem csak egy tanú. Ez A tanú. A magyar tanú. Egy olyan karakter, aki végignézte a diktatúra színházát, és akinek a sorsán keresztül a teljes rendszer lemeztelenedik.

Nem egy tanú – hanem A tanú. Egy korszak tükre, egy nemzet emlékezete

A tanú nem csak egy cím. Ez a szó, ebben a kontextusban egy korszakot jelent. És a magyar cím angol „leegyszerűsítése” pontosan az, amitől ez a film mindig is szenvedett: hogy nem értik meg elég mélyen. Nem veszik észre, hogy ez a tanú – Pelikán József, a gátőr.

Egy átlagemberként szerepelt a filmben, aki semmit sem értett, de mindenben részt vett. Aki próbált jól viselkedni, alkalmazkodni, túlélni. Nem csak néző volt, hanem résztvevő, elszenvedő és tükör. A rendszer alanya és áldozata, akinek naivitása és lojalitása révén mutatkozik meg igazán, milyen abszurd és embertelen is volt az a korszak.

Szóval ha legközelebb egy klasszikus magyar alkotást keresel, és szembejön egy elfeledett film, amit valaha Bacsó Péter rendezett, érdemes időt szánni rá. Mert lehet, hogy épp egy olyan történetbe botlasz, amely a Rákosi-idők szorítását mutatja be, és miközben megnevettet, belülről feszít. Egy dráma, ami nevetségesnek mutatja a hatalmat, mégis keserűbb, mint sok tragédia.

Az egyik jelenetben ott a fekete autó. Egy másikban a szocialista narancs. A háttérben pedig ott lebeg a Sztálin árnyéka. Ez a világ a szocializmus kulisszái mögött létezett, és mégis, valahogy mindenki ismerte.

Ez A tanú. Így, határozott névelővel. Mert nem egyszerűen csak egy tanúról van szó. Hanem A tanúról – rólunk, mindannyiunkról.

Az alábbi videóban az 1969-ben elkészült, de csak 1979-ben bemutatott A tanú című film előzetesének lehetünk szemtanúi: