Végre megoldódott a mindenkit érintő rejtély - Kiderült, miért törli ki az agyunk a legelső emlékeinket

Sokan azt hitték korábban, hogy a babák egyszerűen nem képesek emlékeket formálni és rögzíteni. A modern tudomány azonban rácáfolt erre az elméletre, hiszen a csecsemők igenis emlékeznek arcokra, hangokra és szokásokra. A nagy kérdés tehát nem az, hogy miért nem rögzítjük az eseményeket, hanem az, hogy miért veszítjük el, vagyis miért törli az agyunk ezeket a legkoraibbi tapasztalatokat az idő múlásával. A gyerekkori amnézia tehát nem egy biológiai baki, hanem egy nagyon is logikus fejlődési folyamat eredménye.

A folyamatos agyi fejlődés ára

A válasz egy neurogenezis nevű folyamatban rejlik. A csecsemő- és gyerekkori időszakban a hippokampusz, amely az emlékeket dolgozza fel és tárolja, hihetetlen tempóban fejlődik. Naponta több millió új idegsejt születik, amelyek szélsebesen beépülnek a meglévő hálózatokba. Ez a gyors növekedés elengedhetetlen a tanuláshoz, de komoly ára van. Az új neuronok átrendezik a struktúrákat, és a folyamatos újraépítés során az agyunk gyakorlatilag törli vagy elérhetetlenné teszi a legkoraibbi feljegyzéseket.

A szavak hiánya gátolja az előhívást

A nyelvfejlődés szintén kulcsszerepet játszik ebben a különös felejtésben. A csecsemőkori tapasztalatok pusztán érzékszerviek és érzelmiek, tele képekkel, illatokkal és hangokkal. Mivel ekkor még nincs szókincsünk, nem tudjuk ezeket narratív formába önteni. Később, felnőttként a memóriánk már szavakra és felépített történetekre támaszkodik, így hiába keressük a legkoraibbi éveket, nincs meg hozzá a megfelelő belső kódunk. Olyan ez, mintha egy nagyon régi fájlt próbálnánk megnyitni egy teljesen új szoftverrel, ami miatt az agyunk nem tudja dekódolni a saját gyerekkori élményeit.

Nincs emlék öntudat nélkül

Ahhoz, hogy egy eseményt személyes élményként raktározzunk el, tisztában kell lennünk azzal, hogy létezik egy „én”, akivel mindez megtörténik. Ez az öntudat jellemzően 18 és 24 hónapos kor között alakul ki, amikor a kicsik már felismerik magukat a tükörben. Enélkül a belső azonosulás nélkül a történtek nem válnak egy élettörténet részévé, ezért sem tudjuk felidézni a legkoraibbi emlékeket. Az tehát, hogy a rendszerünk törli ezeket a nyomokat, csupán egy zseniális biológiai áldozat azért, hogy az agyunk a világ legösszetettebb és leginkább alkalmazkodóképes tanulógépévé válhasson.

(via)