500 kilós szörnyet fogtak ki a Dunából, rendkívüli sorsa lett

Egykor óriások úszkáltak Budapestnél – és élve vontatták őket Bécsig

A mai Budapest forgatagában nehéz elképzelni, hogy a város valaha vízi élővilágtól pezsgő, halászok által belakott központ volt. Pedig a Duna partján száz évvel ezelőtt egészen más jelenetek játszódtak le: bárkák ringtak a hullámokon, halászhálók száradtak a napfényben, és a reggeli nap első sugarai már egy forgalmas, élénk piacot világítottak meg.

A folyó élőlényei az étkezési kultúra részeiként pezsdítették az asztalra kerülő fogásokat, a gazdaság egyik meghatározó forrását jelentették.

A halászmesterség rengeteg család számára jelentett biztos megélhetést, különösen a főváros környékén, ahol a halpiac reggeli forgataga a városi élet lüktető, mégis természetközeli ritmusához tartozott hozzá.

Halászbárkák és piacozó asszonyok – így élt a város a part mentén

A múlt század elején a budai és pesti rakpart még nem volt ennyire építve és modernizálva. A kikötők, kisebb öblök és árnyas vízparti szakaszok tökéletes hátteret nyújtottak a mindennapos halászat számára. A Molnár és az Irinyi utca sarkán reggelente hosszú sorok kígyóztak, ahol a vásárlók friss, hajnalban fogott zsákmányra vadásztak.

Sokan nem is a piacra vitték portékájukat – a rakparton, ladikból kínálták a fogást. A budapesti halászat konkrét megélhetés, kulturális hagyomány volt: a város gasztronómiája, társasági élete és ünnepi asztalai elképzelhetetlenek voltak hal nélkül. A pénteki halnapok, a halászlé illata, a halkereskedők kiáltásai mind-mind az utcaképek hangulatát színesítették.

Élve vontatott zsákmány – halak, amelyek utaztak

A kifogott példányok egy részét helyben értékesítették, más fajokat viszont sózva, hordókban szállítottak Bécsig, Krakkóig vagy Párizsig. Előfordult az is, hogy a legértékesebb zsákmányt élve tartották – egyes állatokat egyszerűen a hajók mögé kötöttek, így úsztak fel a folyó mentén egészen az osztrák fővárosig. A bécsi vizamészárszék ezeknek a különleges szállítmányoknak állított emléket.

Halpaprikás mesterfokon – vendéglősök és halászok együtt

A halászoknál alapkövetelmény volt, egyfajta presztízs, hogy egyszerre értékesítőként és szakácsként is megállták a helyüket. Több budapesti étterem szokásához tartozott, hogy péntekenként meghívott halászmester készítette el a vendégeknek a halászlevet, sült halat vagy éppen az isteni illatokat húzó halpaprikást.

Így született a híres – bár tévesen Karinthy Frigyeshez kötött – reklámszöveg is: „Mondja, marha, miért oly bús? Olcsóbb a ponty, mint a hús.”

A halgazdaság köré épülő világ akkoriban a város kulináris kultúráját, illetve közösségi tereit is meghatározta. A halpiac volt a találkozások, pletykák, vásárok és alkuk helyszíne – egy darabka élő történelem, amely mára szinte teljesen eltűnt a belvárosi díszburkolatok között.

Egy hatalmas név a múltból – és egy korszak vége

A 20. század második felére azonban mindez megváltozott. A túlhalászat, a vízminőség romlása és az élőhelyek elvesztése lassan eltüntette a nagytestű halakat a Duna magyarországi szakaszairól.

A legnagyobb változást a Vaskapu vízlépcső megépítése hozta: az akadály áthatolhatatlanná vált azon fajok számára, amelyek évenkénti vándorlásuk során az ívóhelyeiket keresték.

A 70-es és 80-as években már csak ritka esetekben fogtak ki igazán nagy példányokat. A budapesti halászat ezzel végérvényesen lezárult. Az utolsó híres fogás 1986-ban történt: egy 180 kilós példányt emeltek ki a vízből. Ám korábban olyan is előfordult, hogy 500 kilogrammot nyomó hal akadt horogra. Ez pedig nem volt más, mint a viza – a Duna valaha volt legnagyobb, legtekintélyesebb ragadozója.

A földkerekség folyóinak legnagyobb hala, a viza legendája még velünk él – horgászatra, halászatra mutató emlékhelyek a városban

A viza kolosszus méreteivel, továbbá gazdasági, kulturális és történelmi jelentőségével is kiemelkedett a többi hal közül. A XIII. kerület Vizafogó nevű városrésze, a Vizafogó parkban álló szobor, valamint a Kristóf téren található halárus lány emlékműve mind-mind erre a múltra utal.

A Halászok védőszentje, Nepomuki Szent János szobra a Horváth-kertben szintén emlékeztetőül szolgál, milyen fontos volt egykor a horgászat, a halászat, és a rakpart életének ritmusa.

Budapest ma már más arcát mutatja, de ha megállunk a rakpart egy csendesebb szakaszán, és figyelünk, talán még hallani véljük a víz alól előbukkanó múlt halk morajlását. És benne egy legendás vízi élőlényt, amely egykor a Duna mélyén uralkodott.

A Duna óriása, amelyből aranyat „fejnek” – a viza titkai

A viza a tokfélék családjába tartozó, robosztus méretű, ősi eredetű halfaj, amely a világ egyik legértékesebb vízi élőlényei közé sorolandó. Az akár 4–5 méter hosszúságot és 500–600 kilogrammos súlyt is elérő példányok a Fekete-tenger, Kaszpi-tenger és ritkábban az Adriai-tenger medencéjében honosak. Bár életük nagy részét a tengerben töltik, ívás idején hosszú vándorútra kelnek, és a folyókba – köztük a Dunába – húzódnak fel, hogy ott rakják le ikráikat.

A viza kivételes lassúsággal fejlődő faj: a nőstények általában 13–15 éves korukban válnak ivaréretté, a hímek ennél valamivel hamarabb, 10–13 évesen. A kaviár előállítása miatt sok példányt akár 20 éven át is nevelnek tenyészetekben, hogy a legjobb minőségű, úgynevezett beluga kaviárt nyerjék ki belőlük. Ez a ritkaságszámba menő csemege világszerte a legdrágábbak közé tartozik: 100 grammja akár 80 ezer forintot is érhet.

Egykor természetes módon volt jelen a magyar vizekben, különösen a Duna alsóbb szakaszain, ám mára vadon élő állományai szinte teljesen eltűntek. Magyarországon jelenleg kizárólag zárt, ellenőrzött körülmények között találkozhatunk vele – például a Tisza-tavi Ökocentrumban –, hiszen a vizahalászat napjainkban már szigorúan tiltott tevékenységnek számít, amelyet nemzetközi egyezmények és természetvédelmi előírások is szabályoznak az állomány védelme érdekében.

Az alábbi videóban bepillantást nyerhetünk az Akasztói Halgazdaság kulisszái mögé, ahol a viza halfaj eredetéről és érdekességeiről beszélnek: