Valami nem stimmel az Exek csatájával, egyre többen gyanakodnak a háttérben zajló trükkökre

Ha eddig azt hitted, hogy a reality műsorok csúcsa az, amikor a szereplők a medenceparton vitatják meg a tegnapi összeveszést egy ital mellett, akkor van egy hírünk: az RTL legújabb dobása, az Exek csatája új szintre emelte a műfajt. És nemcsak a konfliktusok hevessége miatt.

Az Exek csatája már az első percektől kezdve olyan intenzív érzelmi bombákat dobál, hogy a néző csak kapkodja a fejét. Rég láttunk ilyen feszült kezdést: régi sebek tépődnek fel, meglepően mély mondatok hangzanak el, a szereplők között a levegőt is harapni lehet. És persze jönnek az exek – együtt, külön, sírva, kiabálva...

Már az első epizódok után záporoztak a kommentek – nemcsak a szereplőkről, hanem magáról a műsor stílusáról is.

A nézők azonban valami egészen szokatlanra figyeltek fel most.

Egy Reddit-felhasználó így fogalmazott:

„Szinte biztos vagyok benne, hogy narrátor chatgpt által írt szövegeket olvas fel, a chatgpt használ ilyen hasonlatokat.”

Ha kicsit odafigyelünk, egészen szokatlan fordulatokat, „mesterségesen költői” képeket hallunk a narrációban.

Persze nem lenne meglepő, ha a produkció gépi szövegírással dolgozna – hiszen ez ma már nem ritkaság, főleg külföldön. És tulajdonképpen nem is lenne baj, ha nem lenne ennyire észrevehető. A kommentek alapján sokan nemcsak észrevették ezt, de zavarta is őket. Sőt, néhányan már azt találgatják, vajon meddig lehet egy reality „valós”, ha közben az AI már nemcsak a vágásnál, hanem a történetmesélésnél is jelen van.

Ez a felvetés nem vádként hangzott el, sokkal inkább egy kérdésként:

lehet, hogy egy új korszakba léptünk, ahol már a realityk hangulata sem emberi kézből születik? És ha igen, vajon baj ez? Vagy csak szoknunk kell, hogy a történetmesélés formái átalakulnak?

Mert egyelőre csak találgatni lehet. A csillogó díszletek mögött azonban ott lapul a kérdés: ha a néző már a szavak stílusából is kiszúr valamit, akkor vajon hol húzódik a határ valóság és gyártott élmény között? A Exek csatája ugyanis – minden vizuális és érzelmi pörgés ellenére – időnként túlságosan is rendezettnek tűnik. Nem a kameramozgás, nem a vágás, hanem az a bizonyos narratív hang, ami inkább egy szövegírói laborból, semmint egy valódi helyzetekre reflektáló emberi agyból érkezik.