Jumanji: A következő szint-kritika: ez még csak a félemelet

Az eredeti, 1995-ös Jumanji számomra még mindig egy olyan filmklasszikus, amit bármikor örömmel veszek le a polcról. A társasjáték köré épülő történet kapott egyfajta sötétebb, misztikusabb tónust, ami egyes jeleneteknél már-már a horror műfaj felé kacsintgat, de mégsem akart egy olyan film lenni, ami rémálmot okoz a fiatalabb nézőknek. Ennek ellenére nem kizárt, hogy néhány gyermek denevérekkel és óriási húsevő növényekkel álmodott.

Ehhez képest a 2017-es Jumanji: Vár a dzsungel egy teljesen másképp nyúlt a démoni játékhoz. A Sony kihajította a horrorisztikus és sötétebb elemeket, a humorfaktort magasabb fokozatra kapcsolta, és teletolta mozibacsábító sztárokkal, ezáltal egy családbarát kaland-vígjáték született, ami több szempontból is egy sikeres próbálkozásnak bizonyult.

A Jumanji: Vár a dzsungelt imádta a közönség, és annak ellenére, hogy a Star Wars: Az utolsó Jedikkel versengett a mozikban, így is több mint 1 milliárd dollárt termelt a stúdiónak. A Sony aztán nem is várt sokáig a döntéssel, zöldutat adtak a folytatásnak. Ezek után nézzük, hogy sikerült A következő szint alcímet viselő Jumanji folytatása.

A történet szerint két év telt el, mióta hőseink kijutottak a játékból, azóta pedig mindenki éli a maga kis életét, a gimnázium után mindenkit másfelé vittek a jövőbeni tervei. Spencer egy antiszociális egyetemista lett, aki kerüli régi barátait és szakított Martha-val. Mikor hazaköltözik, kénytelen osztozni a szobáján az éppen csípőműtétje után lábadozó Eddie nagypapával. Egyik nap az önbizalomhiányos Spencer lemegy a pincébe, és működésbe hozza a régi játékot, amit az előző film végén ripityára törtek, és visszatér Jumanjiba. Mikor ez barátai fülébe jut, utána mennek, hogy segítsenek neki újra végigvinni a küldetést. Azzal azonban nem számolnak, hogy a játék magával szippantja Eddie nagypapát és öreg cimboráját, Milo-t is – ez azonban csak a jéghegy csúcsa. A játék következő szintjén más pályák, más misszió, és más akadályok várnak az avatárok bőrébe bújt hősökre, és egy idő után nyilvánvalóvá válik az is, hogy ezúttal nem mindenki jut ki a játékból.

A történet izgalmasnak és fordulatosnak hangozhat, a leírást olvasva én is kíváncsian vártam, hogy vajon a film is a következő szintre lép, vagy csak a játék. Szembesülnöm kellett azzal, hogy míg a játék új szintjébe új karakterek, új terepek, új akadályok, és új nemezis került, addig maga a film csak féllábbal, ha feljebb lépett azon a bizonyos lépcsőn.

Nem mondanám, hogy túl sok újdonságot kínálna a történet. A látványvilág a magasabb büdzsének köszönhetően valóban feljebb kúszott, de a történet megmaradt az elfogadható szinten. Tekintetbe véve, hogy egy családi kaland-vígjátékról beszélünk, nincs azzal baj, ha nem akanak egy bonyolultabb sztorit írni, de egy csipet kreativitást még egy egyszerű történetet is képes feldobni. Azon kívül, hogy a karakterek kapnak egy-két új erősséget vagy gyengeséget, bejön néhány új avatár és újítanak egy „testcsere-húzással”, nem akar több pluszt bevállalni a film, kockázatot pedig még annyira se.

Utóbbival kapcsolatban a leírás alapján voltak elvárásaim, és reménykedtem is benne, hogy meg merik lépni, de a cselekmény közepénél már láttam, hogy hova fogunk kilyukadni. Itt látszik meg a Sony biztonsági játéka, pedig ha nem hagyják ki ezt a ziccert, akkor egy olyan feszültséget teremtő csavart láthattunk volna ebben a filmben, hogy leesett volna az állunk. Nyilván nem fogok ebbe jobban belemenni, mert az már spoileres lenne.

Fontosabb említést tennünk a szereplőkről: az új Jumanji-filmeknek az a legnagyobb erényük, hogy látszik a színészeken, hogy mennyire élvezték a forgatást. Az összeszokott alapgárda kiegészült két nagyágyúval, Danny Gloverrel és Danny DeVitoval, akik bár nem sokat szerepelnek a saját bőrükben, mégis számomra az a jelenet vitte a pálmát, amiben ők ketten voltak. Később DeVito kerül Dwayne Johnson testébe, Danny Glover pedig Kevin Hartéba. Mondanom sem kell, hogy milyen parádés helyzetek és dialógusok kerekednek ki ebből. A véget nem érő öreges poénokon és összeszólalkozásokon nagyokat lehet derülni, és bár itt is helyet kaptak a szexuális tartalmú és az egymás nemiszervére fókuszáló beszólások, az előző filmhez képest ez sokkal visszafogottabban van jelen, amiért ezúton is köszönetet mondok az íróknak.

Mivel ez egy kaland-vígjáték, fontos, hogy a rengeteg, már-már túl sok humor mellett legyenek akciódús jelenetek is. Ezekben sem szűkölködik a film, de itt is megmutatkozik a kreativitás hiánya: néhány csordányi állaton és marcona alakon kívül semmit sem dobnak be. Amin viszont meglátszik, hogy ez már a játék következő szintje, hogy kaptunk egy olyan főgonoszt, ami még Dwayne Johnsonnak is sok. Ez pedig a Trónok harcából ismert Véreb megformálója, a Rory McCann által alakított Brutális Jürgen, aki Jumanji Termékenység Kövének ellopásával hatalomra akar törni.

A poénok betalálnak, az apróbb újítások nem rosszak, de ha a szívemre teszem a kezem, akkor nem tudom azt mondani, hogy a Jumanji egy izgalmas játék lenne. Hiányzik belőle a kockázat. Hiába fogynak a karakterek életei, teljesen nyilvánvaló, hogy úgyse lesz senkinek sem game over. Ahhoz túlságosan kiszámítható az egész.

Ennek ellenére a Jumanji: A következő szint egy jópofa családi mozi, amin minden korosztály el tud szórakozni; és nem ez lesz az utolsó. A film vége ugyanis felvezeti a következő részt, amiben visszatérünk a gyökerekhez, az eredeti Jumanjihoz.