Az aszfalt királyai-kritika – van benne nafta, de elég?

1966. június 19-én a Ford történelmet írt. A 24 órás Le Mans-i versenyen az Mk II-es és GT 40-esek legyőzték az addig legyőzhetetlennek tűnő, vadonatúj P3-as modellekkel induló Ferrarit. A Ford három csapata egymás mellett, stílusosan robogott be a célba. Bár a mezőnyt uraló Ken Miles megtehette volna, hogy a verseny végén nem várja be a másik két Ford-ot, ő mégis lassított.

A legendás 1966-os Le Mans-i versenyt, a Ford GT 40-es kifejlesztését és tesztelését, Carroll Shelby és Ken Miles barátságát, és a Ford és a Ferrari rivalizálását tárja elénk Az aszfalt királyai című film, ami számomra az év egyik legjobban várt alkotása volt.

Miközben vártam, hogy elkezdődjön a film, eszembe jutott, hogy mit is fogok látni a következő két és fél órában: a 20th Century Fox utolsó nagy dobását. Egy olyan 100 millió dolláros, közepes költségvetésű filmet, aminek már az előzeteséből is sütött az eredetiség és a hollywoodi filmkészítésnek azon egykor virágzó ágazata, ami mára már elkezdett kiszáradni, hiszen a nagy stúdiók, akár a Fox, akár a Disney, már nem készítenek ilyen régi vágású produkciókat.

Most az az érdekes helyzet állt elő, hogy összetehetjük a két kezünket azért, hogy Az aszfalt királyai megszülethetett, mégpedig egy olyan, azóta felzabált stúdió gyártásában, mint a Fox, de már a Disney forgalmazásában.

Bár a filmben egyértelműen látszik a kiszámíthatóság és az a fajta biztonsági játék, amit a nagy filmstúdióknál megszoktunk, mégis egy precízen összerakott, több apró alkatrészből felépített modell, aminek vannak ugyan szépséghibái, de bátran kiállhatunk vele a rajtvonalhoz.

James Mangold filmjében abszolút fellelhető a rendező „kézjegye”, amit már A nyughatatlannál és a Logannél is éreztem:

jó, de semmi extra.

Mielőtt megkövezne néhány fanatikus, elmondom, hogy magam is a 2017-es Logant tartom az eddigi legjobb Farkas-filmnek, de nem Mangold miatt volt kiemelkedő, hanem elsősorban a színészek miatt. Ez Az aszfalt királyai esetében sincs másképp.

Matt Damon alakítja a szívproblémái miatt a versenyzéstől visszavonult, később mérnökké vált Carroll Shelby-t, aki ugyanúgy remekel a karakterének nagydumás részeiben, mint a drámai jelenetekben. Számomra viszont ezúttal is Christian Bale a favorit, aki a profi, de önfejű autóversenyzőt, Ken Miles-t játssza. Bale-től már megszoktam, hogy óriásit alakít egy filmben, legutóbb az Alelnökben is kiemelkedőt nyújtott, de ez a játéka szerintem nem érdemel Oscar-jelölést.

Az ember, aki még a Mikulásnál is hatalmasabb lett

Olvass tovább...

Olvass tovább...

Mivel a film sokat fordít a két központi karakter barátságára, említést kell tennem Damon és Bale közös jeleneteiről, amelyek frenetikusak, tökéletesen kiegészíti egymást a két színész, és emlékezetes pillanatok és dialógusok kötődnek hozzájuk. Mégis azt kell mondanom, hogy nem ők azok, akik kimagaslanak a színészgárdából, sokkal inkább megfogott a Ford Motor Company elnök-vezérigazgatóját, az ifj. Henry Ford-ot alakító Tracy Letts alakítása. Nem akarom lelőni a poént, de hozzá köthető a film legemberibb pillanata. Ez pedig többet jelentett nekem, mint bármelyik versenyzős jelenet.

Volt belőle néhány, de egyik sem, még a Le Mans-i verseny sem volt számomra izgalmas. Ennek nem az az oka, hogy igaz történet lévén ismertem a verseny kimenetelét, pusztán sem rendezésileg, sem zeneileg, se képileg nem volt képes átadni nekem a verseny izgalmát, ezáltal nem tudta bennem fokozni az adrenalinszintet, nem tudott lekötni. Ennek tökéletes ellenpéldája a Hajsza a győzelemért című film, ami ugyancsak igaz történetet dolgozott fel, mégis Ron Howard, az operatőr, a vágó, és Hans Zimmer zseniális zenei aláfestése elérte, hogy izguljak egy olyan versenyért és egy olyan baleset miatt, amiről tudtam, hogy úgyis meg fog történni. Ebből ez teljes mértékben hiányzott. A jelenetek nagyon látványosak, de üresek.

Az aszfalt királyai, ahhoz képest, hogy 152 perces, vagyis két és fél órás, ez alatt a nem kevés idő alatt egyszerűen képtelen eldönteni, hogy mi akar lenni. Ha egy autós sportfilmként nézzük, akkor visszatérünk oda, hogy üres, túlnyújtott és izgalmaktól mentes. Karakterdráma azért nem lehet, mert nincs igazán dráma a filmben, bár egy-két jelenetben próbál kicsit mélyre menni, de ezt még a filmben látható tragédiánál sem éreztem. Szóval megint csak a forgatókönyv az, amin kisodródik a film.

Azonban még a hibái ellenére is azt mondom, hogy Az aszfalt királyai egy figyelemreméltó mozi, csak ne hagyjuk, hogy megtévesszen bennünket a cím. Az aszfalt királyait nem a pályán, sokkal inkább a műhelyben, valamint a kormányok és abroncsok világán kívül ismerhetjük meg, míg az eredeti címet tekintve, keveset kapunk a Ford vs. Ferrari rivalizálásból, sokkal inkább a Ford és a Shelby-Miles közti civakodást láthatjuk.

Matt Damon és Christian Bale rajongóknak bátran tudom ajánlani ezt a filmet, továbbá az autós sport kedvelőinek és az autók szerelmeseinek is remek moziélményt nyújthat James Mangold filmje. Az aszfalt királyai az én szememben nem az év legjobb filmje, de mindenképpen az év egyik figyelemreméltó alkotása.