Minden idők legnyomasztóbb filmje, amit pár perc múlva viszolyogva kapcsolsz ki

Elias Merhige 1991-ben forgatta le a filmet, amely nem azért készült, hogy te egy adag pop-corn-nal és egy doboz kólával behuppanj a kényelmes foteledbe, közel másfél óráig kikapcsold az agyad, vagy éppen komoly témákról nézz egy igazán elgondolkodtató akciófilmet. Merhige-nek valószínűleg egyetlen célja volt a fekete-fehér kísérleti filmmel, amelyben semmiféle párbeszéd nincs, csak undorító képkockák pörögnek a szemed előtt, csupán az, hogy viszolyogj valamiféle eddig ismeretlen, földöntúli és mélyen emberalatti dologtól. Amely közben annyira valósághű (szadista és beteg), hogy egyszerűen nézhetetlen.

A Begotten, ami nagyon könnyen hozzáférhető a neten. Akár a cikkbe ágyazva is megnézhetitek.

A film nem tartozik egyetlen mainstream filmtörténeti kánonba sem, az underground szcénába, a kísérleti, experimentális alkotások közé sorolható, a történetszövés nem prioritás, ezekben a filmekben a rendezők, elsősorban filmnyelvi kísérletek során, arra a kérdésre keresik a választ:

hogy mi a film, miben különbözik a többi művészeti ágtól, meddig lehet kitolni a határait? 

Nem nyert díjakat, szobrocskákat, nem zsebelte be elismerések millióit, viszont az évek során komoly fanklubot alakított ki maga körül. Merhige brutális víziója, amit celluloidszalagra vett, lassanként kultfilm lett.

A különc Marylin Manson és a sztáresztéta Susan Sontag is rajongott érte. Utóbbi a filmet a modern idők tíz legfontosabb filmje között emlegette, Manson pedig egyenesen munkát ajánlott ujdonsült kedvenc rendezőjének, felkérte, hogy készítse el a botrányos Rockstar Antichrist című számának klipjét. Merhige pedig tette a dolgát, a végeredmény művészien lett undorító.

A Begotten a San Franciscó-i Filmfesztiválon kapott rivaldafényt, Susan Sontag segítségével pedig egy rakat moziban is vetíteni kezdték.

Az egész film úgy hat, mintha pár őrült filmszakos hallgató kiment volna a terepre egy ősrégi kamerával, hogy elkészítsék életük első felvételeit, aztán hirtelen belecsöppentek a Biblia néhány fajsúlyos jelenetének rémálomszerű újrajátszásába. És ha már ott voltak, felvették, amit láttak, átéltek, hogy a néző is átélhesse, és majd amikor abbahagyja (lehet, hogy az első pár perc után fog megtörténni), azt mondhassa: 

„Ez valóban lenyűgöző, de lehetetlen élvezettel nézni”.

Valójában úgy hat, mintha az ember teremtésének idejében botorkálnánk, amikor még nem létezett az idő, és persze semmi más sem létezett, csak a vég nélküli nihil. Az istenek esendők, húsból és belsőségből vannak, a semmiben ténfergő, különös lények pedig folyton szadista játékokat űznek velük. Születés, halál és újjászületés szentháromságában telik el a cirka 80 perc. A film rögtön egy véres maszatolással kezdődik, egy romos kajibában maga a Teremtő agonizál. Hosszú percekig kell néznünk, ahogy rituálisan megöli magát, hogy testéből megszülethessen az Anyatermészet, aki később életet ad az embernek.

A fekete-fehér felvételek, a chiaroscuro technika alkalmazása, és az experimentális alkotások védjegyeként is említhető filmroncsolás technikájával a legtöbb jelenetben csupán elhomályosított alakokat, a felismerhetetlenségig tönkretett képi világot látunk. Olyan, mint egy végtelenített Rorschach-teszt, folyamatosan küzdened kell érte, meg kell fejtened, hogy mit látsz. Ha a Bibliát ismered, az hatalmas segítség lehet, de rengeteg pogány, misztikus, sőt, okkult elemmel is koperál a film, tehát valószínűleg soha nem fogod tudni kipörgetni az értelmezési keretet. Minden egyes jelenetnek végtelen rétege van, ami számtalan értelmezésnek ad helyet, Lynch horrorisztikus látomásával, a Radírfejjel rokonítható ebből a szempontból.

A Begottenben arcok sem jelennek meg, csupán elmaszkírozott, a Star Wars buckalakóira hajazó figurák és bizarr hordák vonulnak a vásznon. De kik lehetnek ők? Mivel a filmben mítoszteremtés zajlik, egyfajta egzisztencialista megfilmesítése a teremtésnek (az ember teremtésének egyfajta bemutatása), amely valószínűleg nem úgy ment, mint manapság egy nagyvállalati projekt menedzselése, erőforrások és büdzsé tervezésével, etapokkal, határidőkkel és megannyi felesleges meetinggel, hanem kuszán, átláthatatlanul, és akár több istenség által is. Lehetséges, hogy több isten is létezett a kezdetek kezdetén, több teremtés is végbement egyszerre, így megeshet, hogy jó és rossz más tőröl fakad, a kannibál csoportok pedig egy vérszomjas, gonosz istenség teremtményei.

Merhige több alapanyagot mozgat nagyon jól, és ezek remekül egymásba illeszkedő összjátéka teszi a filmet egyedivé. Egyrészről a saját maga alapította társulat, a Theater of Material táncosait szerepelteti a filmben, amely így egy botrányos művészeti előadássá válik, másrészről pedig Kenneth Argenhez nyúl vissza, aki a szürrealizmusból hozott át elemeket a modern filmbe, és elsősorban okkult, ősi kultúrákból merített sokat. Argen leghíresebb filmje a Lucifer Rising is egy olyan film, amelyet szinte biztos, hogy nem fogunk tudni végignézni, ha nem vagyunk elég türelmesek.

Merhige-re nagy hatással volt Antonin Artaud kegyetlen színháza is, az első világháború borzalmaiból építkező irányzat legfontosabb mondanivalója, hogy az élet önmagában könyörtelen, ezt pedig csak úgy lehet megsemmisíteni, ha felfedjük, és egy áldozati rítus keretében megsemmisítjük. A megszabadulásra pedig tökéletesen alkalmas egy színházi előadás vagy egy film, ahol és amelyekben megtörténik a mágikus tisztulás. A néző is szerves része a performansznak, így ő is letolja magáról a gonoszt. A szertartás a nézőben szunnyadó, elfojtott belső világot célozza meg, mindezt úgy, hogy a néző bűnös hajlamait hozza felszínre. Artaud tehát szakít a művészeti fősodorral, a színház azon megközelítésével, amely csak ábrázolni szeretne, ő egyszerre átélni és átéltté tenni akar. Ha megnézitek a Begotten-t, látni fogjátok, hogy Merhige totálisan magáévá tette az Artaud ideáját.

Merhige amúgy legelőször úgy tervezte, hogy a Begotten egy absztrakt színházi trilógia első része lesz. Végül a rendező annyira a kísérleti film rabja lett, hogy film készült belőle.

A rendező nagy rajongója volt a a német expresszionizmusnak is, így a film ezen hatások alól sem bújhat ki. Szintén a borzalmas háború után kibontakozó avantgárd irányzat hasonlóan Artaud víziójához a sokkból és az abszurdból táplálkozik, az alkotók elsősorban a misztikus rémmesékhez nyúlnak vissza, és a hoffmanni világból merítenek alapanyagot. A filmek egy hatalmas nagy látomást, egy expressziót visznek a vászonra, a szereplőik pedig a legtöbbszőr szörnyszerű lények. Ekkor születnek a horrorfilm első klasszikusai is (Nosferatu, 1922), amelyek az irrealitásba kalauzolnak minket. Egyes értelmezések szerint a Nosferatu mélyen tükrözi azt a szörnyű lelkiállapotot, amelyben a német nép leledzett az elvesztett háború után, aztán jött Hitler, aki erre rátett még egy lapáttal, és soha nem látott sötétségbe burkolózott Németország.

Merhige később már egy nagyobb költségvetésű filmben is lerótta tiszteletét ezen korszak nagysága előtt, amikor olyan A-kategóriás színészekkel a főszerepben, mint Willem Dafoe vagy John Malkovich megrendezte A vámpír árnyéka című filmet. Ez a gondolatkísérlet magáról a Nosferatu-film forgatásáról szól, az alapállítás szerint Murnau, a német mester, hogy filmje minden porcikájában hiteles legyen, arra szánja magát, hogy ez igazi vámpírt szerződtet színésznek. Azonban ezzel van egy kis bökkenő, hiszen tudjuk, hogy a vérszívók mivel táplálkoznak. A stáb szépen lassan elkezd fogyatkozni, a rendező pedig ráeszmél, ha sokáig elhúzodik a forgatás, ő is a vámpír áldozatává válhat.

(Forrásaink voltak: Lichter Péter: A láthatatlan birodalma, Magyar Narancs: A véres szeánsz, ami Susan Sontagot és Marilyn Mansont is lenyűgözte, Elias Merhige-interjú a Horrornews-on)