Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Volt egyszer egy… Hollywood, avagy volt egyszer egy... Quentin Tarantino

Zene, Film & Kultúra

fib - 2019.08.11. 09:09

Nehéz eldönteni, hogy kilencedik filmjével a rendező a filmipar hőseinek, vagy saját magának akar szobrot állítani. A Volt egyszer egy… Hollywood a Manson-család brutális gyilkosságait felidézve az aranykor végéről mesél.

„Büdös hippik, mit keresnek ezek itt”

– hangzik el a kérdés Quentin Tarantino legújabb, Volt egyszer egy… Hollywood című filmjének elején. Ezzel a Ponyvaregény, a Kill Bill és a Becstelen Brigantyk rendezője megadja az alaphangot, egyértelművé teszi, hogy mire számíthatunk a hatvanas évek végének peace, flower, freedom, happiness szellemiségétől. Aztán persze kiderül, azok a hippik nem egészen olyanok, mint ahogy a virágos mintába csomagolt békeharcosokat elképzeli az ember, sokkal inkább vérszomjas gyilkosok, de hát Tarantinónál általában semmi sem megy a megszokott módon. Amíg az őrület a felszín alatt fortyog, egy kiöregedett western sztár kétségbeesett kísérletét követhetjük vissza a csúcs közelébe. Leonardo DiCaprio kis híján Jack Nicholsonná változik filmben, ám pechjére a Harcosok klubja laza tökösségét ismét csúcsra járató Brad Pitt könnyedén lejátssza őt a vászonról. Aztán jön a Manson-család, és mindenkinek harangoztak. 

Tarantino arra kérte kritikusokat, hogy legyen szíves nem elspoilerezni a filmjét, a jogos kívánság (is) miatt így konkrétumok nélkül álljon itt annyi, hogy aki azt hitte, az amerikai rendező már nem tud újat mutatni az erőszak terén, az nagyot tévedett. Ugyan ezúttal alig két percre engedi szabadjára a gonoszt, de az a pusztítás tökéletesen alkalmas rá, hogy pontot tegyen egy kultikus korszak végére, és kihirdesse egy új eljövetelét. A Volt egyszer egy… Hollywood a hatvanas évek végének zűrzavaros időszakát eleveníti fel, amikor a vietnami háború visszhangjai adják a hippik virágos béketáncainak ritmusát, miközben az orkánná erősödő zaj felett, a hollywoodi dombokon a filmipar egyik utolsó aranykorát éli. Letűnt sztárok kapaszkodnak egykori hírnevük maradékába, új csillagok bukkannak fel az égen, majd egy hipnotikus hatású szektavezér parancsára néhány kallódó fiatal ártatlanokat mészárol le, és a vérrel a falakra írja, hogy „disznók”.

Charles Manson börtönviselt piti bűnöző komoly kis szektát gyűjtött maga köré a hatvanas évek végén. Követői meg voltak győződve róla, hogy a karizmatikus vezető maga a Megváltó, aki a hamarosan eljövendő apokalipszis idején átvezeti őket egy új korszakba. A kezdetben csak szimplán őrült fickó azonban egyre vadabb dolgokkal állt elő, a Beatles Fehér Albumának dalait – Blackbird, Piggies, Helter Skelter – jóslatnak gondolva bejelentette a közeledő kataklizmát, amelyben fehérek és feketék esnek egymásnak, és a Sátán Jézussal karöltve tesz pontot az emberiség történetének végére. Elméleteit sajnos a gyakorlatba is átültette, amikor fanatikus híveit gyilkosságra kötelezte. 1969. augusztus 8-án és 9-én a szekta tagjai összesen hét embert gyilkoltak meg, köztük Roman Polanski nyolc és fél hónapos terhes feleségét, Sharon Tate színésznőt, a korszak egyik legnagyobb reménységét, aki Hollywood tündöklő csillaga lehetett volna (Polanski a támadás idején Londonban forgatott filmet). Az őrült gyilkosságok – különösen, hogy valódi sztár is áldozatul esett az erőszaknak – sokkolták Amerikát, addig mindenki azt hitte, hogy a pusztítás csak egy távoli kontinens őserdeiben fordulhat elő, erre Hollywood egyik elegáns negyedében csapott le a gonosz.

Tarantino ebből a gyilkosságból indult ki, egészen pontosan ide futatta ki filmjét, a mészárlással egyszersmind a mozi és a tévé aranykorának végét is bejelentve. A történelmi helyszínek és szereplők helyett két fiktív figurára koncentrál, Rick Dalton egykori westernsztárra (Leonardo DiCaprio) és kaszkadőrére, Cliff Boothra (Brad Pitt). A lassan feledésbe merülő egykori csillag Sharon Tate és Roman Polanski szomszédságában lakik, de persze a frissen felkapott sztároktól kerítéssel elválasztva, egy kevésbé menő házban. Minden vágya, hogy visszakerüljön a csúcsra, ehhez azonban túl sok főgonoszt játszik, és még többet iszik, ami nem tesz túl jót a szöveg memorizálásának. Ügynöke (Al Pacino) felkínál számára egy lehetőséget, de a büszke Rick Dalton attól szó szerint elsírja magát: Olaszország. A spaggeti westernekben újra nagy lehetne, ehhez azonban át kell repülnie az öreg kontinensre, ami a valamikori sztár szemében egyet jelent a kudarc beismerésével. Pragmatikus kaszkadőre (és sofőrje, karbantartója, mindenese), Cliff számára azonban az olasz meló csak egy remek lehetőség. Igaz, számára már minden munka jól jönne, a háborús hősként elkönyvelt férfi ugyanis rossz híre miatt nem nagyon kap lehetőséget: állítólag megölte a feleségét, és – spoiler nélkül – megszégyenítően eltángált egy nagy hollywoodi harcművészt, ami szintén nem segítette a karrierjét.

Dalton elkeseredett ragaszkodása a filmhez remek alkalom Tarantinónak ahhoz, hogy újra az arcunkba tolja: mennyire imádja a mozit. Nemcsak mások filmjeit, de a sajátjait is. A Volt egyszer egy… Hollywood egyetlen végtelennek tűnő párbeszéd a filmtörténet nagyjaival Roman Polanskitól kezdve Steve McQueenen át az olasz westernekig (elég csak a címre gondolnunk). De a rendező majd’ minden alkotását is visszaidézi. Alig eltéveszthetően bukkan fel a Ponyvaregény retró menősége és ellenállhatatlan karakterei, a Becstelen Brigantyk náci-irtása, a Kill Bill keleti harcművészete, a Kutyaszorítóban kamaradrámája, a Jackie Brown színpompás ingei, a Halálbiztos kaszkadőrei (Kurt Russel és Zoe Bell, aki persze a Kill Bill miatt sem mellékes, hiszen ott Uma Thurman dublőre volt), illetve az Aljas nyolcas és a Django elszabadul westernimádata. Kilencedik filmjében saját magát is kimaxolta a rendező.

De, ahogy a Becstelen Brigantyk esetében is, akármi történik, a felszín alatt mindvégig ott a történelmi tények feszültsége. Pontosan tudjuk, hogy közeledik 1969. augusztus 8-a éjjele, amikor Manson küldöttei mészárlást rendeznek Polanski és Tate villájában. A kérdés csak az, hogy mit kezd ezzel Tarantino. Remek érzékkel építi fel a sztorit mindenestre, fokozatosan adagolva a feszültséget, bravúros könnyedséggel talál utat a szekta búvóhelyére, és látszólag mintegy mellékesen fest portrét a hippiként induló, ám hamar gyilkossá váló huszonéves emberekről, akik őszintén hisznek a filmben egyszerűen csak Charlie-nak nevezett férfi víziójában.

Ezzel párhuzamosan egy sokkal komikusabb tragédiát is nyomon követhetünk, Rick Dalton rögös útját vissza a csillagok közé. Ha Leonardo DiCaprio A visszatérő című filmben 110 százalékot nyújtott az Oscar-díjért, itt nagyjából hetven százalékos fordulaton pörög, de azért így is sok mindent láthatunk tőle, főként zugpiálást és könnyeket. Egy idő után aztán már olyan hitelesen hozza a pojácát, hogy maga is pojácává, önmaga paródiájává válik, ahogy azt Jack Nicholsontól láthattuk jó néhány filmjében. És ilyenkor jön Brad Pitt, hogy a jól megszokott kelléktárából egy lehengerlően sokszínű karaktert építsen fel, aki úgy tünteti el a vászonról DiCapriót, mintha ott sem lett volna. Ez persze nem biztos, hogy szándékos, hiszen végső soron mégis Rick Dalton megszemélyesítője a film sztárja, és nem a munkahiányban szenvedő kaszkadőr.

A Sharon Tate színésznőt alakító Margot Robbie (A Wall Street farkasa; Suicide Squad; Én, Tonya) látszólag könnyű helyzetbe került, hiszen egy naivan lelkes, saját kibontakozó sztárságával cuki módon ismerkedő fiatal lányt kell eljátszania, aki számára a lét elviselhető könnyűségét egy kegyetlen gyilkosság zárja le. A nagy hármas mellett a Tarantinónál szokásos sztárparádét láthatjuk: Dakota Fanning, Bruce Dern, Timothy Olyphant, Luke Perry, Damian Lewis és Al Pacino is felbukkan filmben. És ne feledkezzünk meg Andie MacDowell ellenállhatatlanul bájos lányáról, Margaret Qualley-ről sem, aki az egyik hippi szerepében a film talán legkellemesebb, és egyben legijesztőbb színfoltja.

Quentin Tarantino ezután már csak egy filmet rendez, aztán visszavonul. Pedig akár már a Volt egyszer egy… Hollywood után is megtehetné mindezt, hiszen ezzel a filmmel mindent elmondott, amit a filmezésről el lehet mondani. Emlékművet állított a filmiparnak, és mindenekelőtt saját magának. Megmutatott mindent, amiért szeretni lehet az alkotásait, és azt is, hogy miért utálják sokan a rendezőt. Kijátszotta a kártyáit, annál is inkább, mert az idézeteken, tiszteletadásokon és gátlástalan lopásokon túl ezúttal filmtörténetet írt. Vagyis nem csupán azt árulta el, hogy hogyan látja a mozi és a tévézés történetét, de azt is, hogy szerinte hol van az ő helye ebben a világban. Innen pedig már nem vezet út tovább. 

Borítókép: Brad Pitt, Leonardo DiCaprio, Al Pacino. Forrás: IMDB

Vissza a főoldalra.
Amerikába jöttem 2: Wesley Snipes és Eddie Murphy újra egy filmben