Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Fehér éjszakák-kritika: az éjjeli napfény sem véd meg a gonosztól

Fehér éjszakák-kritika: az éjjeli napfény sem véd meg a gonosztól

Zene, Film & Kultúra

Fehér éjszakák-kritika: az éjjeli napfény sem véd meg a gonosztól

Zene, Film & Kultúra

fib - 2019.07.21. 09:09

Az Örökség rendezője rémisztgetés helyett ezúttal halálra nyomasztja a nézőt, a Fehér éjszakák (Midsommar) horror helyett kegyetlen dráma lett.

Mi lehet félelmetesebb a sötétségnél? Csak a teljes világosság. Aki járt már nyáron fenn, északon, az tudja, hogy a fehér éjszakák marha nyomasztóan borítják fel az élet általunk ismert rendjét. Van abban valami baljóslatú, ahogy a nap megáll a horizonton, majd mintha szórakozna velünk, elindul visszafelé, az éjszaka közepén is nappali fényt bocsájtva a tájra.

Ari Aster rendező már a tavalyi Örökséggel (Hereditary) is igyekezett újradefiniálni a horror műfaját, kiforgatva az unalomig ismert kliséket. A Fehér éjszakák (Midsommar) című új filmjével folytatja ezt az utat, ezúttal a zsáner legalapvetőbb eszközét, a sötétséget kérdőjelezi meg. A Midsommar a címéhez hűen a nyári napforduló idején játszódik Svédország középső (de a fehér éjszakákhoz kellően északra fekvő) részén, ahol esély sincs rá, hogy hátborzongató feketeség telepedjen a szereplőkre. Nincsenek sötét zugok, és a félhomályból kibontakozó rémalakok, csak vakító fehérség. És éppen ettől borzongató az egész. Ilyen feltételek mellett nem szabadna jelen lennie, hiszen a fény elvben távol tartja, a gonosz mégis felbukkan.

A sötétség tehát kilőve, milyen horror kellék marad még? A távoli ismeretlen tájak talán. Aster ezúttal ezt már nem bolygatja, a hősöket nem a saját házukban rémiszti halálra egy ismeretlen hatalom, ahogy az Örökségben történt, hanem egészen Skandináviáig utaznak, hogy bevégezzék addig gondtalan életüket. Az író-rendező azonban ezúttal is csavar a dolgon, hiszen bár a szereplők tényleg elhagyják otthonukat, de a világ egyik legbiztonságosabb országába utaznak, ahol az erőszakot kis túlzással évszázadok óta csak hírből ismerő helyi közösség fogadja őket, látszólag hatalmas szeretettel. És mi baja eshet az embernek Svédország festői tájain?

Nem akartam már az elején lelőni a poént, de itt már kénytelen vagyok elárulni, hogy bár a felvezetés erre hegyezi ki, a Midsommar nem horrorfilm. Ari Aster oly annyira felforgatja a műfaji szabályokat, hogy végül alig marad valami belőlük. Ez egy szakítás tragikus története, a gyász időszakának szimbólumokkal telizsúfolt feldolgozása, vagyis minden rémisztgetés mögött lelki vívódást találunk. Ettől persze egy fikarcnyit sem lesz megnyugtatóbb a film.

Dani (Florence Pugh) és Christian (Jack Reynor) járnak, a lány súlyosan traumatizált – nem csoda, hiszen a testvére megölte a szüleiket, majd öngyilkos lett –, a fiú pedig szabadulna a teherré vált barátnőtől. Szakítás helyett azonban inkább elutaznak egy svéd barátjuk szülőfalujába, hátha a kilencven évenként megrendezett pogány rituálé új életet lehel a kapcsolatukba. A közösség tárt karokkal fogadja az idegeneket – Dani és Christian mellett a fiú két barátját, valamint egy angol párt – és egyből telenyomják őket hallucinogén szerekkel, megadva a kezdőlökést a szertartáshoz. A fiatalok élvezik a valószínűtlen rituálét, egészen addig, míg az ősi szokások szerint két idő ember a halálba nem veti magát – és egyiküket a sikertelen zuhanás után agyon nem verik a közösség tagjai. Ez eggyel több élmény volt, mint amire számítottak, az angol pár azonnal le is lép, eltűnésüket legalábbis így magyarázzák a többiek.

Ennyi talán elég is, hogy kiderüljön: a kedves kis svéd közösség közel sem annyira szívélyes, mint ahogy azt a lelkes fiatalok gondolták. A rítus pedig – amiről Christian egyik barátja tudományos értekezést készül írni – nem egy izgalmas, kutatni való szertartás, hanem kegyetlen áldozathozatal, nem véletlenül tartják kilenc évtizedenként.

Aki klasszikus horrora számít jump scare-rel, sötétséggel vagy belezéssel, az csalódni fog. Bár Aster nem hazudtolta meg magát, a test nem kimondottan barátságos feldolgozásának különféle módjai itt is megjelennek, de nem ezen van a hangsúly. Sokkal inkább a nyomasztáson. A Midsommar az amigdalából (az agy félelemért felelős részéből) a gerincen át lassan a gyomorba csúszik, és mintha egy láthatatlan kéz markolna bele, jókorát csavar rajta. Nem rettegünk, de nagyon szeretnénk már végre kiszabadulni a svéd szekta fogságából.

Talán még jobban, mint az amerikai diákok, akik addig ragaszkodnak a rítus tanulmányozásához, amíg kénytelenek saját magukat tanulmányozni az áldozati szertartás részeként. Kivéve Danit, aki a családi trauma és a barátjával kapcsolatos feszültségek miatt folyamatosan borzong, így őt nagy meglepetés nem érheti. Ami pedig mégis, az nem a közösség tagjai, hanem saját maga miatt lesz megdöbbentő.

A hatalmas hájppal felvezetett Örökség nekem csalódást jelentett, semmi esetre sem újította meg a horror műfaját, mint ahogy ígérték. Ehhez képest a jóval szerényebb Midsommar kellemes meglepetés. Talán mert szinte teljesen maga mögött hagyja a horrort, csak az eszközeit használja fel, azokat is alaposan felforgatva, hogy egy súlyos drámában merüljön el. Persze tudom, hogy az Örökség is épp erről szólt, de ott a rendező valahogy nem találta meg a helyes arányokat a tragikus családtörténet és a rémisztgetés között, itt pedig már nem is próbálkozik ezzel. Nem akar megijeszteni, csak lehangolni.

Igazságtalan lenne azonban ennyivel elintézni, hiszen a film a drámán túl is jelentéssel bír. Már csak azért is, mert folyamatosan önmagára reflektál. Mintha Aster azt akarta volna bemutatni, hogyan lehet lépésről lépésre kifordítani, darabokra szedni egy horrort. Akárcsak a rítus áldozatait a pogány közösség, a rendező is felkoncolja áldozatát, felmutatva minden részletet. Az egyik legizgalmasabb ezek közül a régi toposz, hogy az amerikai turisták egy idegen vidékre vetődnek, és addig próbálják értelmezni az eseményeket, birtokba venni, meghódítani a tájat, amíg végül az hódítja meg őket. A Midsommar ezzel is eljátszik, és kellő (ön)iróniával áldozza fel a rettentően kíváncsi fiatalokat az amerikai felsőbbrendűség oltárán.

A lényeg azonban mindvégig Dani marad. Florence Pugh alakításának hála a lelkileg súlyosan sérült lány alakváltozása kellően domináns ahhoz, hogy egyben tartsa a filmet. Gyönyörű természetességgel süllyed egyre lejjebb a karakter lassan érlelődő gyászában, amikor már azt hisszük, nem lehet mélyebbre menni, újabb rétegeket tár fel a saját szenvedésében. Ari Aster neki is köszönhetően sikerrel lépett ki a fényre, még ha a fehér éjszakák nem is horrort rejtenek magukban.

És a bónusz a végére: a festői svéd tájakat valójában Magyarországon találjuk, a filmet teljes egészében itt, számos magyar szakember közreműködésével vették fel.

Borítókép: IMDB