Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Ha le is viszi két ujjad a fűrész, az ördögvilla még mehet

Ha le is viszi két ujjad a fűrész, az ördögvilla még mehet

Zene, Film & Kultúra

Ha le is viszi két ujjad a fűrész, az ördögvilla még mehet

Zene, Film & Kultúra

Promotions 10:10

Az év egyik legjobb vígjátéka lehet a finn Heavy túra (Hevi reissu). Hullarablás, gránátvető, ledarált rénszarvas és paranoid finnek a messzi északon.

Metálosnak lenni szívás. Egy isten háta mögötti kis finn faluban legalábbis biztosan az. Turo (Johannes Holopainen) és társai mozgó céltáblái a település lakóinak, akik hol hippinek, hol homoszexuálisnak csúfolják a kemény zenéért rajongó, hosszú hajú srácokat. És ha ez nem lenne elég, a bandájukkal sem jutnak előre. Tizenkét éve próbálnak, de még nevet sem találtak az együttesnek, és hiába játszanak remekül, csak feldolgozásokra futja az erejükből, egyetlen saját számot sem írtak még. Aztán egyszercsak beüt a ménkű, a túlkoros kamaszok kiszámíthatóan nyomasztó élete a feje tetejére áll, és mire észhez térnek, már egy lopott furgonnal, egy kiásott holttesttel, egy elmeosztályról szökött ápolttal menekülnek a finn rendőrség haragja és a norvég határőrség gránátvetői elől. A Heavy túra épp annyira kattant, amennyire ez alapján gondolnánk. De bármennyire is beteg, az első pillanattól az utolsóig borzasztóan szerethető, bájos film, ami még a metált elvből elutasítók számára is ajánlott. Sőt, elsősorban nekik ajánlott.

Van tehát Turo, aki egy elmeszociális otthon ápolója, és nem mellesleg a banda frontembere. A dobos Jynkky (Antti Heikkinen), aki bár villámkezű és lábú, de annyira figyelmetlen, hogy már kétszer halottnak nyilvánították, és az egyik első jelenetben szintén kis híján megfullad egy félrenyelt falattól, a basszer Pasi (Max Ovaska), aki mindenre emlékszik, az összes riffet felismeri, és úgy néz ki, mintha egy Asperger-szindrómás indiánnal évekig csak black és death metált hallgattattak volna. És végül Lotvonen (Samulia Jaskio), a gitáros, aki a szülei rénszarvas-vágóhídján dolgozik, és az ő pincéje ad otthont a próbáknak. Az életük állandósága a messzi északon valószínűleg nyugdíjas korukig kitartana, ha nem jön az ötlet: koncertezniük kéne. Ahhoz viszont saját számok kellenek, de elmarad az isteni szikra. Egészen addig, amíg Lotvonen véletlenül bele nem enged egy jó darab rénszarvashúst a darálóba…

És onnan már nincs megállás. Jön vérrel leöntött menedzser, dühkitöréses ápolt, irigy táncdalénekes, büszke polgármester, metálfesztivál, hazugság, dühös torkosborz, black metal arcfestés, agancsok, lepukkant furgon, ellopott furgon, halálos baleset, elföldelés és kihantolás, üldözés, paranoid norvégok, rakéták, terroristának nézett legénybúcsú-csoport, őrült menekülés, vikingek, színpadról sugárban hányás, szerelem és rendőrségi rohamcsapat. Turo és bandája végre felnő, ami annyit tesz, hogy nem hátrálnak meg egy pillanatra sem, jöjjön bármi, a karóba húzott ánusz után Impaled Rektumnak nevezett együttes a végsőkig kitart.

Amilyen kemény és kegyetlen egy metál dal, annyira lágy is tud lenni a film. Turo fülig szerelmes a helyi virágáruslányba, Miiába (Minka Kuustonen), akit azonban apja, a rendőrfőnök a település nagy becsben tartott táncdalénekeséhez, Jounihoz (Ville Tiihonen) adna feleségül, nem egy „büdös hippihez”. Miia, göndör aranyfürtjeivel azonban Turo után epekedik, a fiú azonban egészen addig nem mer közeledni, amíg meg nem találja magában az oroszlánt. Attól a ponttól kezdve azonban egy személyben lesz tökös frontember, hősszerelmes, és a hatóságok haragja elől menekülő bűnöző.

És ha nagyon akarjuk, az őrület mögött éppen erre a fejlődéstörténetre bukkanhatunk. A film kevéssé szalonképes tanulságát egy idős ápolt mondja ki az elmeotthonban. Miután záróizmai újra felmondták a szolgálatot, és a bácsi összepiszkította, magát nem szabadkozik, csupán annyit közöl Turóval:

„Jobb összeszarni magad, mintha egész életedben székrekedésed van”.

Ez a mondat pedig a fejébe ég, és amikor a kételynek akár csak a szikrája is fellobbanna benne, elég az idős bácsi mottóját felidéznie, máris tudja, hogy merre tovább. Még ha ehhez egy szakadékról is kell a biztos halálba vetnie magát.

Pár éve készült el a hiánypótló felmérés arról, hogy az egyes országokban hány metál zenekar jut 100 ezer emberre. A listát torony magasan vezetik a skandináv országok, és még közülük is kiemelkedik Finnország, ahol 53,2 banda létezik 100 ezer lakosonként (a második Svédországban „csupán” 37,1, míg mondjuk az Egyesült Államokban 5,6, Németországban 10, Magyarországon pedig 9,2). Vagyis, ha a metálról érdeklődnénk, Finnországhoz kell fordulnunk, náluk jobban senki sem érti a műfajt. A komor, sötét téli éjszakák láttán, amelyek jó esetben csak fél évig tartanak, nem is csoda, hogy a szauna és a vodka mellett a torzított gitár, és bélkitépő hörgés tartja bennük a lelket.

A Heavy túra azonban nyáron játszódik, az örök világosság birodalmában, amikor virágok nyílnak, zölddel a táj, és minden végtelenül reményteljesnek tűnik. Amellett, hogy télen baromi macerás lett volna felvenni a jeleneteket, a vidám évszak remekül passzol a filmhez, hiszen minden beteg zakkanásával együtt, a Heavy túra az élet szeretetéről szól. Arról, hogy annyira szereted az életet, hogy még a halott barátodat is képes vagy exhumálni, és a furgon tetejére kötözve magaddal vinni az első koncertedre. Vagy arról, hogy ha a vágóhíd aprítója el is vitte a középső- és a gyűrűsujjad, még mindig tudsz ördögvillát mutatni. Vagy arról, hogy hiába kap telibe a frontember gyomoridegességből származó hányása az első sorban, amint felhangzik az első kőkemény riff, nyakig dzsuvásan is elkezdesz headbangelni, és az öklödet rázod, mert erről szól a metál.

Senki se rettenjen meg tehát, Juuso Laatio és Jukka Vidgren filmje egyszerre nagyon metál, és nagyon fogyasztható. Kőkemény és lágy, undorító és bájos, elmebeteg és megfontolt egyszerre. Bár sok hosszú hajú, ortodox metálost fog kiakasztani, az biztos, hogy mégis az év egyik legkedvesebb és profibb vígjátéka.

Borítókép: Forrás: nerdrepository.com