Amíg kellett, a szabad ég alatt oktatott. Amikor a küzdelmét betegesnek minősítették, termeket vettek el tőle, ezért lakásokat bérelt, és ott folytatta a nevelőmunkát.
Vannak szentek, akiket tisztelünk, vannak, akiket csodálunk, vannak, akikkel nem tudunk mit kezdeni és vannak, akiket szeretünk. Mert ők is olyan szeretet tudtak adni a világnak, különösen a gyermeknek, közöttük is a szegényeknek. Ilyen a középkori Néri Szent Fülöp, akinek életét a Legyetek jók, ha tudtok című örökzöld filmből az egész világ megismerhette. És ilyen lett a nyomában, néhány évszázaddal később Giovanni Melchiorre Bosco Ochienna. Ha úgy tetszik, Bosco Szent János, de alighanem már végleg ráragad a Don Bosco név.
Arról, hogy mit adott a világnak, a Szalézi rend mai tevékenysége tanúskodik Magyarországon is, Szombathelytől Kazincbarcikáig, ahol nehéz helyzetben lévő fiatatok tanulhatnak és szakmát, hivatást szerezhetnek a segítségükkel. A rend alapítója sem tett mást.
Don Bosco Castelnuovo d'Astiban született 1815. augusztus 16-án és Torinóban hunyt el, 1888. január 31-án, vagyis ezen a napon. Szegény családban született 1815-ben – olvasható a Wikipedia összefoglalójában. Kétéves volt csupán, amikor édesapja meghalt, így édesanyja, Margit egyedül nevelte három gyermekét. Jánosnak ezért már zsenge korában pásztorként kellett dolgoznia. Eleinte a helybéli plébános tanítgatta, de a család szegénysége miatt nem sok reménye volt a továbbtanulásra, noha éles elméje és jó memóriája volt. Tanulmányait 1831-ben tizenhét évesen kezdte meg, Chieriben. A tandíjhoz szükséges pénzt nyomorúságos körülmények között saját maga kereste meg. 1835 és 1841 között ugyancsak Chieriben végezte teológiai tanulmányait, melynek befejezésével Torinóban pappá szentelték.
Itt határozta el, hogy életét a szegény sorsú gyermekek segítésének és nevelésének szenteli, Néri Szent Fülöp példáját követve. Az oratorióban 1842 februárjában húsz, 1846 márciusában már négyszáz utcáról összeszedett szegény fiú tanult nála. Az órákat eleinte a szabad ég alatt, a város környékén sétálva tartották, majd amikor 1844 őszén Boscót a Rifugio – azaz a prostitúciótól fenyegetett leányok menedékének – káplánjává nevezték ki, felettese két termet biztosított céljaira. Később ezeket kápolnává alakították át.
Hivatása folytatása többször is akadályokba ütközött, és kitartását, amellyel küzdött, betegesnek minősítették. A termeket elvették tőle, így Bosco lakásokat bérelt, és ott folytatta a fiúk nevelését. Édesanyja is csatlakozott hozzá, és életének utolsó tíz évében az első szaléziánus gyermekotthonban dolgozott.
Utóbb a városi hatóságok is felismerték Bosco kezdeményezésének fontosságát.