Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Valaki mentsen meg, megöl…

Valaki mentsen meg, megöl…

Zene, Film & Kultúra

Valaki mentsen meg, megöl…

Zene, Film & Kultúra

Promotions - 2018.12.01. 08:16
Ne nézzétek meg ezt a filmet! Vagy nézzétek meg persze, de ne feledjétek, én szóltam előre. Már a második kegyetlen gyilkosságnál eljön a pillanat, amikor az ember úgy érzi, inkább a Lengemesék második részére kellett volna beülnie.

Lars von Trier klasszikus botrányhős. Életeleme a provokáció, ami néha brutálisan őszinte, kegyetlenül nyers művészi alkotásokban nyer formát, legtöbbször azonban nem egyéb, mint üres polgárpukkasztás. A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built) szélsőséges film minden értelemben, de leginkább azért, mert a fenti két érték között ugrál: egyszer nyers művészet, másodpercekkel később pedig értelmetlen melldöngetés. És persze folyamatos kínzás, csonkolás és vérfürdő. A címszereplő demokratikus elvek szerint dolgozik: kiskacsákat, gyermekeket, egyedülálló nőket és családokat egyformán elpusztít, elsősorban azért, hogy elmesélhesse, miként végzett velük.

Lars von Trier 2011-ben a Cannes-i Filmfesztiválon bátran kijelentette: „náci vagyok”, nem is látták szívesen az elkövetkező hét évben. Idén májusban azonban visszatérhetett a világ egyik legfontosabb filmes mustrájára, és nem volt köszönet a rendező felbukkanásában. A ház, amit Jack épített vetítéséről, nem túlzás, tömegek menekültek ki, több hullámban persze, attól függően, hogy egy levágott női mell, egy kivégzett gyerek, vagy egy megcsonkított kiskacsa verte ki a biztosítékot. A visszatérés így alig félreérthető fricska volt: nesztek, ez a véleményem a széplelkekről!

Jack (Matt Dillon) sorozatgyilkos, aki elmeséli, milyen sorozatgyilkosnak lenni. A műhelytitkok és a lelki részletek helyett azonban elsősorban a dolog művészi vonatkozásait taglalja. A gyilkolás ugyanis művészet, méghozzá annak legmagasabb formája.
A régi katedrálisok sötét sarkaiban csodálatos műalkotások állnak, amelyeket csak Isten láthat, ilyen a gyilkosság is
– véli az emberszeretettel nehezen vádolható férfi.

A történet az 1970-es évek Amerikájában indul. Jack mérnökként mindenáron építeni akar, elsősorban a saját katedrálisát, ám hogy ez a parton felhúzandó házat jelöli, vagy az egyre gyarapodó holttestekből rakott épületet, azt eleinte nehéz eldönteni. A 12 éven át tartó folyamatot von Trier öt szinte véletlenszerűen kiválasztott fejezetre bontva meséli el.
Maga pont úgy néz ki, mint egy sorozatgyilkos
– mondja Jacknek az első áldozata (Uma Thurman), és akár a görög drámák önbeteljesítő jóslatai, az ítélete valósággá válik. Ami persze tök indokolt, hiszen a mindennapokban ennek épp az ellenkezőjét halljuk: „nem gondoltam volna, hogy képes lehet erre”, „kedves embernek ismertem meg”, „mindig olyan segítőkész volt” és így tovább. Hát Jack nem ez a fajta, rajta látszik, hogy el is hiszi, amikor arról beszél, hogy a menny és a pokol egyszerre vannak jelen, a lélek a menny része, a test a pokolé. Jack pedig a testeken keresztül törné meg a lelket, vagyis vinné el a poklot a mennyekbe.

A rendező kegyetlenül vicces tud lenni, ha akar. A Birodalom (Riget) című sorozata, vagy a Főfőnök (Direktøren for det hele) című filmje nyíltan röhög a képünkbe, de a kevésbé egyértelműen szórakoztató alkotásai – mint az Idióták (Idioterne), a Dogville, az Antikrisztus (Antichrist), vagy a Nimfomániás (Nymphomaniac) – esetében is ott a kíméletlen, sötét humor, az a fajta gyilkos irónia, ami miatt nem feltétlenül érezzük jobban magunkat. Ugyanez a pokolba gravitáló jókedv jellemzi a Jacket is. Néha nem hiszünk a szemünknek, hogy a pszichopata férfi ilyen flegmán viszonyul a gyilkosságokhoz, hogy ilyen elképesztően banálisan is meg lehet csonkítani, vagy fel lehet darabolni valakit.

Ami azért is izgalmas, mert Jack amúgy kényszerbeteg, vagyis megszállottan függ a mániáitól, önkívületi állapotban súrolja például a vérfoltokat, még akkor is, ha amit lát, valójában nincs is ott. És ez a kényszerbetegség a film legfontosabb, és zavarba ejtően világos üzenete: itt bizony szó sincs semmilyen Jackről, ez a film a rendezőről, Lars von Trierről szól. Minden, ami történik, de még inkább, ami elhangzik, az a botrányokból főnixmadár-szerűen újjáéledő dán rendező szándéka szerint van, ő maga építi a házat – holttestekből.

Tele a film idézetekkel, saját filmjeit is felsorolja persze, és mindent, amit a művészetről tudni vél. Majd miután beavatott minket a filozófiájának részleteibe, utolsó gesztusként az alkotási folyamatot szépen párhuzamba állítja a gyilkossággal. Sőt, nem egyszerű párhuzamról van, azt mondja, hogy a gyilkosság a művészet legmagasabb foka. Persze nem szó szerint, csak amúgy esztétikailag. Von Trier számára az alkotás ugyanolyan folyamat, mint Jack számára az ölés. Ugyanolyan elkötelezettséget, precizitást, figyelmet és az érdektelenség álcája alá rejtett szenvedélyt kíván. Meg persze ugyanolyan botrányt okoz, mint egy kegyetlen sorozatgyilkos látványa.

És ha kétségünk támadna, hogy vajon valóban egy két és félórás önvallomást látunk-e, a rendező időről időre egyértelművé teszi a dolgot. Visszautal mindenre, ami az elmúlt években történt, kezdve a nácizással, a cannes-i kiutasítással, és a botrányhős szerepével. Jack előszeretettel beszél Hitlerről, Mussoliniról, Sztálinról és Hitler főépítészéről, a Harmadik Birodalom épületeinek megálmodójáról Albert Speerről, na meg a haláltáborok rettenetéről, mint egy kinyilatkoztatásként cáfolva, hogy ő náci lenne.

Nyilván ízlés kérdése, de biztosan akad, aki egy kétórás pokoljárás után élvezi, ha a film valóban alámerül a pokolba, méghozzá a legteljesebb giccs poklába, és olyan is van, aki a brutális kegyetlenséget gond nélkül átvészelte, ezt azonban már nem veszi be a gyomra. Kiderül, Jack egy Verge nevű emberhez beszél (Bruno Ganz), aki – szintén alig eltéveszthető módon – Vergilius megfelelője, és mint tudjuk, a római költő volt az, aki Dantét kalauzolta a Pokolban. Az ő felbukkanásával válik teljessé a művészetről és a művészről magáról való elmélkedés.

Végül, nem mehetünk el szó nélkül a film és az egyik legégetőbb társadalmi probléma, a nőket ért erőszak ellen hirdetett harc között feszülő ellentét mellett. Miközben a #Metoo-mozgalom nyomán a filmipar teljes mértékben a nők mögött sorakozott fel – az ebben rejlő álszentséget most hagyjuk is, hiszen a stúdióvezetők korábban is pontosan tudták, mi zajlik a zárt irodák mélyén, a forgatásokon, és általában mindenhol, ahol a nagyhatalmú férfiak kihasználhatták, és megalázhatták a nőket – Lars von Trier itt is beint mindenkinek. Ő gyilkolni való anyagként viszonyul a nőkhöz.
Egy nő sokkal könnyebb áldozat
– véli Jack, méghozzá pusztán gyakorlati szempontból: egyszerűbb agyonverni, mint mondjuk egy izmos férfit.

Ezek után mi mást mondhatnék? Ne nézzétek meg! De ne az eddig felsorolt dolgok miatt. Ne azért kerüljétek el, mert elviselhetetlen az a semmivel sem magyarázható gonoszság, amit Jack képvisel, és még csak ne is azért, mert a kínzások és kivégzések változatos formái az egészséges mértéknél jobban megmozgatják a belső szerveket. Elsősorban azért érdemes kihagyni Lars von Trier legújabb alkotását, mert az önkifejezés vágya végül teljesen agyonnyomja a filmet, így keserűen kell rádöbbennünk, hogy csúnyán átvertek minket. Nem is egy filmet néztük végig, hanem csak azt, ahogy a rendező felállt egy hullákból rakott épület tetejére, és a világba kiáltotta a fájdalmát, ennél pedig nem sok unalmasabb dolgot tudok elképzelni.

Van egy jelenet a South Parkban, amikor Cartmant elrabolja egy pszichopata gonosztevő, a székhez kötözi, és diákat mutat neki saját magáról, ahogy véres köpenyben amerikai látványosságok előtt áll.
Valaki mentsen meg, megöl az unalom
– üvölti végső elkeseredettségében Cartman. Hát valahogy így érezhetjük magunkat A ház, amit Jack épített közben is.

(fib)

Legolvasottabb hírek